A megbocsátási képességnek nagy szerepe van a mentális egészség megőrzésében, növelésében. Csökkenti a depressziót és a szorongást, illetve bizakodóbbá teszik az egyént. Kutatások vannak arra nézve, hogy minél többet próbált valaki megbocsátani, annál több megbocsátást tapasztalt mások részéről ő maga is. Ugyanakkor nagyon fontos leszögezni: nem kell és nem is lehet minden helyzetben megbocsátani!
A megbocsátásra való képesség, illetve készség, valamint a megbocsátás lehetősége nagyon egyéni. Függ a személyiségtől, az egyéni tapasztalatoktól, a tanult mintáktól, függ az egyedi helyzet sajátosságaitól, és függ az észlelt igazságtalanság, sérelem mértékétől, jellegétől, súlyosságától. Olyan is van, aki általában gyorsan megbocsát, mégis, bizonyos esetekben egyszerűen nem tudja, nem is hajlandó elengedni a haragot.
Az igazságtalanság érzékelt mértéke nő, ha nem hajlandóak elismerni, hogy megbántottak minket, vagy ha a bántás gyakran ismétlődik, viszont általában csökken, ha a sértést elkövető visszavonja a sértést, és őszintén bocsánatot kér. Akkor is csökken, ha a bántalmazó kívülről, harmadik féltől megkapja a méltó büntetését, vagy már attól is, ha nem kap ugyan valódi büntetést, viszont mi megkapjuk az elismerését annak, hogy itt ő volt a bántalmazó, és mi voltunk az áldozatok. Minél nagyobb az érzékelt igazságtalansági hézag, annál nehezebb azt kezelni.
Az igazságtalanság elviselésének négy szintje van. Az első az, ha bagatellizáljuk a dolgot. Ezzel a kis kognitív trükkel azonban ritkán tudunk becsapni bárkit, magunkat a legkevésbé. Tehát az igazságtalanság elviselésének ez a módja általában nem ajánlott.
A második az, hogy összeszorítjuk a fogunkat és tűrünk. Ennek azonban olyan költségei vannak, amelyeket a zsigereinkben fogunk érezni, és amelyek növelik a belső stressz-szintünket, még ha a külső és a személyközi stresszt enyhítheti is.
A harmadik: az elnézés. Ez azt jelenti, hogy a kapcsolat vagy a csoport harmóniája érdekében elviseljük a másik helytelen viselkedését. Ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy beadjuk a derekunkat, vagy behúzzuk a nyakunkat, hogy ne borzoljuk a partnerünk, a főnökünk vagy a kollégánk kedélyét. De a konkrét cselekvésről vagy válaszról lemondunk. Azaz: elnézőnek lenni magába foglalhatja a negatív válaszról való aktív lemondást annak érdekében, hogy valamilyen kapcsolat azért megmaradjon.
A negyedik az aktív megbocsátás – amikor úgy döntünk, hogy elengedjük a sérelmet, illetve más oldalról: elfogadjuk, hogy történt, ami történt, de nem határoz meg minket. Az elfogadást Ennek révén aktívan gyakorolhatjuk az elfogadást. Például: ha úgy érezzük, hogy valaki éppen negatív reakcióra késztetne bennünket, de azt mondjuk magunknak, hogy az élet túl rövid ahhoz, hogy sérelmeket ápoljunk magunkban.
Hogyan lehetséges, mi kell ehhez a megbocsátáshoz?
A magunkra erőszakolt megbocsátás, a felmentés, a mentegetés vagy a felejtés ritkán vezet igazi gyógyuláshoz. Természetesen az sem segít, ha egyfolytában forr bennünk a harag, vagy ha akár passzívan, akár aktívan megpróbálunk bosszút állni, és egyfolytában a bosszú lehetőségein pörgünk.
Susan Forward írja a Mérgező szülők c. könyvében, hogy a megbocsátásnak két aspektusa van: az egyik a bosszúvágy feladása, a mások pedig a vétkes fél feloldozása a felelősség alól. Az első aspektus viszonylag egyszerűbb, megérteni és kivitelezni is. A bosszúvágy normális, ám negatív motiváló erő. Az illető benne reked a bosszúfantáziákban, frusztrált és boldogtalan lesz, nem tudja élni a saját életét, folyamatosan egy újra és újra felkavarodó érzelmi káoszban él. Mindez a lelki egészség ellen hat, tehát a bosszúvágy feladása bár nehéz, de egyértelműen egészséges lépés.
A bosszúvágy feladása tehát fontos, de önmagában ettől még nem lesz valaki megbocsátó. Ehhez szükség van a második aspektusra is. Ez már nehezebb ügy. A felelősséget valakinek viselnie kell. Lehet, hogy valaki megbocsát ugyan (vagy azt hiszi, hogy megbocsát) a bántalmazónak, cserébe viszont önmagát fogja hibáztatni. A felelősséget oda kell tenni, ahova való. Ez a lelki szükséglet magyarázza azt, hogy bizonyos esetekben a harag megélése nélkül nem lehet megbocsátani. A „felejtsd el és bocsásd meg” elve sokszor azt jelenti, hogy ”tégy úgy, mintha nem történt volna meg”, vagy pedig mintha nem is lett volna olyan szörnyű, ami történt. Ez pedig megakadályozhatja azt, hogy tovább lépjünk az életben, tartósíthatja a visszafojtott indulatot, azaz betegíthet.
A teljes, valódi megbocsátáshoz (ami tehát több mint a bosszúvágy elengedése) két dolog szükséges:
- hogy a bántalmazó vagy sértő elismerje a saját felelősségét,
- és hogy meglássuk a bántó személy esékenységét: azt, hogy ő is valahol, valaminek az áldozata.
Előfordul, hogy csak a második összetevő valósul meg. Fontos tudni, hogy ez csak egy részletes megbocsátás lesz, bár a megbékéléshez és az újfajta kapcsolat megformálásához ez is elég lehet.
Összegezve tehát: létezik valódi megbocsátás, de az egy folyamat eredménye, és csak a folyamat végén érhető el. Eléréséhez végig kell menni az ehhez szükséges érzelmi munkán. Mint ahogy minden gyászfolyamatnak része a harag és a negatív érzelmek, a megbocsátás folyamatában is szükséges megélni ezeket az érzelmeket - ahhoz, hogy a harag csendesülésével meg tudjuk látni esetleg a másik oldalt, a másik szemszögét is, és a végén el tudjunk jutni a megbékéléshez és az elengedéshez. Susan Forward ugyanakkor azt is hangsúlyozza, hogy a gyógyuláshoz, tovább lépéshez nem feltétlenül kell a megbocsátás, az anélkül is megvalósulhat. Mindenkinek a saját önismereti folyamatában egyénileg kell kidolgoznia, hogy számára melyik út a leginkább gyógyító, kiteljesítő.
Forrás:
Everett Worthington: Hogyan kezeljük, ha megbántanak bennünket?
