A gondolataink határozzák meg érzéseinket, és az érzéseink határozzák meg cselekedeteinket. Talán nem is gondolnánk, de folyamatosan egy belső „beszélgetést” folytatunk saját magunkkal (kutatások szerint ez a belső beszélgetés percenként 1300 szót is felhasznál, míg fennhangon a legtöbb ember percenként 150-200 szót képes kimondani), és elménk ezek alapján szervezi meg érzelmi és viselkedéses válaszreakcióinkat. Talán nem is kell mondani, hogy ha e belső beszéd tartalma negatív, az hogyan hat reakcióinkra, érzelmeinkre, lelki közérzetünkre. Hogyan szabadulhatunk meg a negatív tartalmú, önmagunkkal folytatott beszélgetéstől úgy, hogy optimistább, pozitívabb, magabiztosabb emberré válhassunk? A válasz egyszerű, bár kivitelezése már korántsem ilyen könnyű, és főként nem kecsegtet azonnali eredménnyel: ha lecseréljük negatív gondolatainkat pozitívakra!
A negatív gondolatoktól tehát meg kell szabadulni. Hogyan lehet ezt? Mindenekelőtt úgy, hogy az ember elhiszi, hogy a gondolatait ő maga szabályozza. A gondolat csak gondolat, nem bizonyosság. Nem úgy van, hogy csak úgy felbukkan a semmiből, szabályozhatatlanul – az, hogy mely gondolatok „bukkannak fel”, az nem véletlen: a gondolatoknak előzményük, történetük van, bármilyen automatikusnak is érezzük őket. Rajtunk múlik, hogy megadjuk magunkat a felbukkanó, bénító negatív gondolatoknak, vagy pedig választunk helyettük másikat. Arra koncentráljon, ami és amilyen lenni akar!
Ezt pedig úgy a legegyszerűbb megtenni, hogy mindennapi szokássá tesszük, hogy értékeljük mindazt a jót, szépet, értékeset, ami körülvesz minket, vagy amit mi magunk idézünk elő. Ahogy egyre több pozitív gondolatot „ültetünk el” a fejünkben, úgy tűnnek majd el a negatív gondolatok. Hallgattassa el tehát a negatív gondolatokat, ne figyeljen oda rájuk, ne törődjön velük! Ha mégis felbukkannak, rázza le magáról őket, mint valami nemkívánatos dolgot. Szolgáljanak figyelmeztetésül, juttassák eszébe, hogy pozitív gondolatokkal kell helyettesítenie őket. Ha nem élteti őket, ha nem ad nekik naponta újabb „üzemanyagot”, akkor lassanként eltűnnek, ahogy az autó is leáll üzemanyag nélkül.
De nemcsak ez az egyetlen teendő. A gondolatok, negatívak és pozitívak egyaránt, nem elszigetelten léteznek, hanem egymással összefüggnek, hálózatokat alkotnak. Ezeket nevezzük meggyőződéseknek. A meggyőződések szintén nem a valóságot tükrözik, ugyanúgy gondolati konstruktumok, nevezhetjük őket hiedelmeknek is. Sok ember telis-tele van hamis, negatív, korlátozó hiedelmekkel, meggyőződésekkel, sémákkal önmagával, jövőjével, a világgal kapcsolatban. Ezek nagyon régen, még gyerekkorukban alakultak ki, nem tudatosak, és minden gondolatot, érzelmet, viselkedést meghatároznak, szinte automatikusan. Azért automatikusan, mert bizonyíték nélkül is biztosak vagyunk bennük, sosem kérdőjeleztük meg őket, sőt, az ellentmondó információkat gyakorlatilag ki is zárjuk a tudatunkból. Ezen kell változtatni: meg kell kérdőjelezni hiedelmeinket! A megkérdőjelezéssel lényegében “feltörjük” a begyökeresedett, beragadt régi pályát, és egy újat kezdünk helyette kiépíteni.
Kissé leegyszerűsítve úgy képzelhetjük el, hogy létezik a fejünkben egy könyvtáros, aki minden bejövő információt megvizsgál, és a már meglevő, katalogizált rendszerbe beilleszti. Hogy a rendszer fennmaradjon, azt egy speciális szűrő biztosítja, ami szintén a fejünkben létezik: az a feladata, hogy a külső világban tapasztaltakat a bensőnkben levő, korábbi tapasztalatokból származó „lenyomatokhoz”, azaz meggyőződésekhez illessze, ezáltal csakis azt engedje be a tudatunkba tapasztalatként, ami ott már szerepel. Megszűri a bejövő információkat és csak azokat engedi be, amelyek illeszkednek a már meglévő referenciáinkhoz. Amit viszont beenged, azzal egyúttal meg is erősíti – újabb “bizonyítékkal” támasztja alá – a már fejünkben létező meggyőződést. Például: Ha csalódok egy barátomban vagy szerelmemben, akkor a fejemben lévő könyvtáros „megkeresi” az előző csalódás emléklenyomatát – azaz az „engem nem lehet szeretni” sémát – és hozzáköti az újat is.
(A fentebb leírt, a könnyebb érthetőség kedvéért a könyvtáros-metaforával illusztrált folyamatnak a neurofiziológiai alapja egyébként a az agykéreg és a hipotalamusz határterületén elhelyezkedő sejtcsoportegyüttes, az ún. limbikus rendszer. A limbikus rendszer fontos része az amygdala, amelynek elsődleges szerepe van az érzelmek felismerésében, azonosításában és feldolgozásában, így az érzelmi reakciók szabályozásában, valamint a hippokampusz, ami az emlékezésben játszik fontos szerepet. E két struktúra a felelős azért, hogy az új információk sajátos módon beépüljenek, azaz az emlékezetben tárolódjanak, és. a környezetből érkező változatos ingerek integrálódjanak, ezáltal a szervezet a belső egyensúlyt – a homeosztázist- fenntartó módon reagálhasson.)
Csakhogy a rendszer újraírható, a könyvtár újraszervezhető! Ha hamis meggyőződéseinket, sémáinkat tudatosítjuk, akkor működésük felismerhetővé válik, azaz rajtakaphatjuk és figyelmeztethetjük magunkat: „Nahát, már megint ezt csinálom, már megint így gondolkodom! Biztos, hogy nem lehetne minderről másképp gondolkodni?!” Ha a torzító szűrőt képesek vagyunk elhajítani, akkor azokat az eddig figyelmen kívül hagyott információkat is észrevesszük, amelyek újraírhatják bénító, negatív sémáinkat, megerősíthetnek, optimistábbá, magabiztosabbá, boldogabbá tehetnek minket.
Ajánlok egy egyszerű relaxációs gyakorlatot a pozitív érzések erősítésére:
Helyezkedjen kényelembe, és figyeljen befelé, koncentráljon a lélegzésére! Koncentráljon a pozitív érzésekre, például a szeretetre! Keresse meg a testében a szeretet érzésének a helyét (hol érzi a szeretetet). Figyelje meg: Milyennek érzékeli a szeretetet – milyen formája, színe, illata van? Ezután figyelje meg azt, hogy milyen kép társul a szeretethez Önben? Lélegezzen mélyen, miközben folyamatosan csak a szeretet érzésére koncentrál, majd lélegezze ki lassan a levegőt, továbbra is a szeretetre koncentrálva! Ismételje meg párszor ezt a be- és kilégzést. Pozitív érzésekkel feltöltődve sokkal könnyebb, szinte magától értetődő lesz a pozitívabb gondolkodás is.
