Kötődés

Kötődésnek nevezzük azt a hajlamot, hogy bizonyos emberek közelségét keressük, és ezen emberek mellett biztonságban érezzük magukat. A gyermekkorunkban édesanyánkkal (vagy az elsődleges gondozónkkal) kialakított kötődési stílus meghatározó jelentőségű a felnőtt kapcsolataink szempontjából is. A gyermekkorunkban kialakult-kialakított kötődési stílusunk befolyásolja azt, hogy mennyire vagyunk elégedettek, boldogak, sikeresek a kapcsolatainkban. A kötődési stílusunk mutatja meg azt, ahogyan a közeli kapcsolatainkban kötődünk a másikhoz, hogy mennyire érezzük magunkat biztonságban egy-egy kapcsolatunkban, hogy mennyire engedjük közel magunkhoz a társunkat, vagy éppen mennyire félünk attól, hogy elhagynak bennünket. Így alakulhat ki az, hogy míg az egyik ember képes biztonságban érezni magát egy kapcsolatban, egy másik folyamatosan attól tarthat, hogy egyszer majd elhagyják, és rendre boldogtalan, diszfunkcionális kapcsolatokban köt ki.

Bowlby szerint egy bioszociális ösztön irányítja a kötődési kapcsolat kialakulását. Ez egy veleszületett

szükséglet arra vonatkozólag, hogy a csecsemő néhány felnőtt gondozóval tartós, személyre

szóló kötődést alakítson ki. Bowlby (1982) kötődési elmélete alapján egy újszülött evolúciós gyökerű, veleszületett szükséglettel bír, hogy – érzelmileg és fizikálisan – szoros, tartós kapcsolatot alakítson ki az élete első évében. Fontos megjegyezni, hogy nem a szülőhöz való kötődés a veleszületett tényező, hanem a késztetés, az igény van jelen, hogy szorossá tegyen egy kapcsolatot. A stabil kötődés kialakulásának feltételei: a gondozó bejósolhatósága és megbízhatósága. A kötődés gyermekkorban kondicionálódott belső munkamodellje (IWM) felnőttkorban is tovább él a jelentős másikkal való kapcsolatban, bár az élet során a jelentős események, fejlődési krízisek, fontos kapcsolatok és persze a terápiák formálhatják azt.

Kötődési traumák

A legsúlyosabb következményekkel járó traumatípus a kötődési kapcsolatban elkövetett bántalmazás, amelyet kötődési traumának nevezünk. A diagnózis elnevezése: fejlődési traumatizáció zavar (Developmental Trauma Disorder - DTD, van der Kolk és mtsai). Másfajta elnevezés: kötődési traumatizáció (Fonagy). (A DTD javasolt diagnosztikus kritériumait ld. Tullner-Gabriella: Kötődési zavarok szerepe a viselkedéses addikciók kialakulásában.

Kötődési traumának nevezünk minden olyan traumát, ami a gyermek fejlődésének meghatározott szakaszaiban következik be, amikor sérül a biztonságérzete, bizalma a bántalmazás, az elhanyagolás, illetve az elsődleges gondozó/anya következetlen és kiszámíthatatlan viselkedése miatt.

A biztonságos kötődés, a valahová tartozás korai élménye, betöltött szükséglete központi idegrendszeri stresszcsökkentő hatással bír, általános biztonságérzettel, bizalom-attitűddel jellemezhető, és védelmet tud nyújtani a későbbi pszichopatológiák ellen. Annak hiánya azonban biológiai sérülékenységgel jár, sebezhetővé teszi az embert. Erre kézenfekvő példa, hogy pl. a szenvedélybetegségek kialakulása szempontjából alapvetőnek tartják a kötődési igény kielégítetlenségét, és a terápiában ezért az egyik leghatékonyabb eszköz a csoporthoz való kötődés kialakulása - mint pl. az anonim alkoholisták csoportjaiban.

A gyerekkorban elszenvedett bántalmazásnak – főként, ha korai eredetű, ha rendszeres, ismétlődő, hosszan tartó, ha közeli személytől, elsődleges gondozótól származik – nemcsak gyermekkorban jelentkező tünetei és sérülései lesznek, hanem hatásai felnőttkorban is megmutatkozhatnak. Ha a gyermeknek nem áll rendelkezésére biztonságot nyújtó, a belső állapotait tükröző (a szülők érzelmi tükrözési képességéről Winnicott írt, 1971-ben), a negatív érzelmeit csillapító és viselkedését megfelelően szabályozó, a kapcsolatnak odaszentelődő személy, akkor a személyiségfejlődés összes területe, az önmagunkról és másokról alkotott belső reprezentáció, a kapcsolatkészség, az érzelemszabályozás és impulzuskontroll képessége, az élethez szükséges bizalom és biztonság érzete mind-mind súlyos kárt szenved. A ki nem elégített kötődési szükségletek befolyással lesznek a kognitív funkciókra, a figyelemre és koncentrációra, a kapcsolati mintázatokra, a szociális készségekre és igényre, az empátiás készségre és a stresszkezelési képességre is. Meggátolják a reziliencia, azaz rugalmas alkalmazkodó képesség kifejlődését, amely pedig megkönnyítené, hogy az illető megküzdjön a későbbi traumákkal. Gyakori következmény még a fokozott kockázatvállalás és az agresszióra való hajlam.

Sajátos és nagyon traumatizáló az a szituáció, ha az bánt, akinek védeni kellene – azaz: ha a bántalmazott legfőbb, vagy egyetlen támogatási forrása egyben a bántalmazója. Az agyunk a túlélésre és a biztonságra van hangolva. A kisgyereknek szüksége van a túléléshez a kapcsolódásra, a kötődésre, még ha az a bántalmazó személyhez is fűződik: ez a kapcsolat lesz számára a „szeretet”, és ez azzal jár, hogy a bántalmazó kapcsolatot később is össze fogja téveszteni a szeretettel. Amikor a bántalmazó válik azzá a személlyé, aki egyben a kapcsolódást, a depriváció megszűnését, a megkönnyebbülést is jelenti az áldozat számára, akkor az agya őt fogja társítani a biztonság képzetével. Az agresszorral való azonosulás egyfajta túlélési mechanizmussá válhat, kontrollálhatóbbá tehet egy olyan világot, ahonnan csak fenyegetésekre, bántásokra lehet számítani. (Ide tartozik a Stockholm szindróma jelensége is: ez a traumás kötődés speciális formája, melyben az érzelmi kötelék a fogvatartott és fogvatartója között alakul ki.)

A pszichológiai alapszükségleteknek (szeretet, gondoskodás, megértés, elfogadás) ez a korai sérülése, főként, ha az első két életévben történik, az agyfejlődés különösen fontos szakaszát érinti. Következményként megváltoznak bizonyos anyagcsere-folyamatok, és ez azoknak az agyi területeknek a csökkent fejlődését vonja maga után, amelyek fontosak lesznek az érzelmi szabályozásban. Azok az emberek, akiknél a kötődési trauma miatt az emocionális reguláció zavara fejlődik ki, később rosszul tolerálják az erős érzelmeket, és csak nehezen tudják önmagukat megnyugtatni, uralni. Alacsony a frusztrációs toleranciájuk, és alig képesek arra, hogy átgondoltan kezeljenek egy erőteljes érzéseket kiváltó szituációt. Ha érzelmi zűrzavarba kerülnek, az a veszély fenyegeti őket, hogy érzelmeik elborítják őket, ami intenzív stresszreakciót idéz elő az egész szervezetben.

Mindennek az a magyarázata, hogy az ilyen személy túlélő üzemmódban működik, szinte benne reked a túlélő üzemmódban. A traumára adott reakció a test és az elme természetes, a túlélést elősegítő válaszai egy extrém, kifejezetten megterhelő eseményre. Ahogy mondani szoktuk: a trauma egy normális reakció egy abnormális eseményre. Az ilyen traumatikusan átélt, kivételes érzelmi szituációk, amikor az illető tehetetlennek és kiszolgáltatottnak érzi magát, mélyen beleégnek az érzelmi agyba, a mandulamagba (amygdala). Kimarad az a fajta feldolgozás és eltárolás, hogy "elmúlt, akkor és ott túléltem, már biztonságban vagyok". Az önromboló magatartásmódok, az önkárosító magatartás, a drog- és gyógyszerfüggőség, az evészavarok és a destruktív magatartásminták szintén maladaptív túlélési stratégiának tekinthetők, amelyek jobb alternatívák híján az emocionális önreguláció fenntartását szolgálják.

Kötődési traumák hatása a párkapcsolatokra: traumakötés

Párkapcsolatainkban is megfigyelhetők azok a különböző kötődési stílusok, amelyek leginkább a szeparációs helyzetre (gyermekkorban az anyától való eltávolodásra) adott reakcióban azonosíthatók be. A feldolgozatlan kötődési traumát szenvedő emberek gyakran hasonló viselkedésről vagy pszichológiai tünetekről számolnak be, amelyek befolyásolják felnőtt életük minőségét, beleértve a kapcsolati döntéseiket és választásaikat is. Mivel sokan nincsenek tudatában sebeiknek, és a korábban említett túlélési módban működnek, párkapcsolatban hajlamosak a szüleikhez nagyon hasonló vagy tőlük teljesen eltérő párt választani. Azaz: kapcsolódásaikra jellemző a „traumaválasztás”. Ennek a jelenségnek a hátterében olyan pszichológiai folyamatok állhatnak, mint az „ismétlési kényszer” (Freud fogalma), az ismerősség érzésének keresése az ismeretlen kiszámíthatatlanságával szemben. A fogalom arra utal, hogy a kötődési trauma sajátos kényszert válthat ki a magsebek (gyerekkori kötődési sérülések) megismétlésére azáltal, hogy öntudatlanul olyan partnereket választunk, akik mellett újra átélhetjük a fejlődési traumánkat, önkéntelenül azt a kaotikus és diszfunkcionális érzelmi környezetet reprodukáljuk a kapcsolatunkban, amelyben felnőttünk.

Az iskoláskor előtt, még inkább a preverbális életkorban elszenvedett traumáinkra általában nem emlékszünk, de magunkban hordozzuk őket: mélyen, az idegrendszerünkben raktározódnak el. Ha korábbi kapcsolataiban valaki elhanyagolást vagy bántalmazást tapasztalt, akkor rátanulhatott arra, hogy figyelmen kívül hagyja saját szükségleteit és érzéseit annak érdekében, hogy a kapcsolat fennmaradjon. Kialakul egy olyan, az idegrendszerben tárolódott mintázat, amelynek lényegi eleme, hogy az agyban a „szeretet” és a bántalmazás/elhanyagolás élménye között létrejön a már korábban is említett, sajátos asszociáció, amely hormonális folyamatokkal is meg van támogatva. Amikor évekkel később, már felnőttként az ilyen személy találkozik valakivel, és azonnal, intenzíven vonzódni kezd hozzá, vagy megmagyarázhatatlanul ismerősnek érzi, akkor az történik, hogy a sérülései hirtelen aktiválódnak. Ezáltal alakul ki a traumás kötődés.

A traumás kötődés tehát egy hormonálisan is meghatározott érzelmi mintázat és attitűd, amelyet az ismételt bántalmazás hoz létre azáltal, hogy a bántalmazó lesz az a személy, akitől egyúttal a „megmentést”, feloldozást, szorongásunk csökkenését is kapjuk. Ez az ismétlődő ciklus (bántás – jutalmazás) szakaszos megerősítéssé válik, mely kialakítja azt a reményt, hogy egyszer majd minden jó lesz, csak eleget kell próbálkoznunk hozzá.

A következmény a párkapcsolatban jelentkező ún. traumakötés. (A traumakötődés a kötődési mintázatot jelenti, ami alapján vonzódunk és választunk, a traumakötés pedig a párkapcsolatban megjelenő, diszfunkcionális, kényszeres kötést, dependenciát, ami nagyon megnehezíti a kapcsolatból való kiszabadulást.) A traumakötés azt jelenti, hogy olyan emberhez ragaszkodik valaki, aki rendszeresen bántalmazza, miközben abban reménykedik, hogy ha elég jól viselkedik vele, akkor idővel majd a párja és a kapcsolat is megváltozik. Az ilyen bántalmazó kapcsolatoknak két összetevője van. Az egyik az asszimmetria, a hatalmi egyensúlyhiány, melyben a bántalmazott/elhanyagolt személy úgy érzékeli, hogy a másiknak alá van rendelve, vagy az uralkodik rajta. A másik a bántalmazás/elhanyagolás időszakos jellege – azaz a kapcsolatban vannak olyan fázisok, amikor a bántalmazás/elhanyagolás nincs jelen. Váltakozik a jutalmazás-büntetés ciklus. Mindig van egy boldog időszak, amit egy súlyosan abuzív ciklus követ; a „megmentő/rajongó” és „bántalmazó/elhanyagoló” fázisok ciklikusan ismétlődnek.

A traumakötés kialakulása mindig egy folyamat. Az asszimmetria nem látszik azonnal. Az első bántalmazó incidenseken, amelyek a kapcsolat kezdeti, felfedező, érzelmileg túlfűtött fázisában történnek, hamar átsiklik a személy, nem tulajdonít még neki nagy jelentőséget. Az incidenst követő bocsánatkérés és intenzív, katartikus érzelmi összeolvadás megerősíti a kötődést, és nem alakul ki az a felismerés, hogy a bántalmazás/elhanyagolás ismétlődő és elkerülhetetlen. Ahogy a hatalmi egyensúlyhiány felerősödik, a bántalmazott/elhanyagolt személy egyre rosszabbul érzi magát, önbecsülése csökken. Ugyanakkor egyre inkább átveszi, internalizálja (saját meggyőződésként valósnak fogadja el) a domináns, bántalmazó fél által feltételezett és hangoztatott perspektívát, negatív énképet. Ugyanakkor saját stabilitását a bántalmazó/elhanyagoló jelenlétéhez köti, így egyre inkább rászorul a bántalmazó félre. Ez a kiszolgáltatottság-érzés és önbecsülés-csökkenés tovább folytatódik, és erős kötődést, függést hoz létre a bántalmazó és alávetett személy között.

A jutalmazás-büntetés ciklus-jellege a következőkből adódik: Mikor a bántalmazó viselkedés megtörténik, az áldozat stressz-szintje ugrásszerűen megemelkedik, mivel attól tart, hogy megbántják vagy elhagyják. Ebben az állapotban kétségbeesetten vágyik a megnyugvásra, ami végül akkor jön el, amikor a bántalmazó lecsillapodik, és bocsánatkéréssel, szeretettel vagy szexszel „jutalmazza” őt. Ez az egymásra találás azonban csak időleges, az intenzív közelséget a bántalmazó hamar megelégeli vagy megunja, és kezdődik minden elölről. Ez a ciklus az, ami megerősíti a traumás kötődést. Ilyen függőség esetén intenzív sóvárgás, a bántalmazónak tulajdonított felfokozott érték, valamint a kapcsolatra és a konfliktusmegoldásra való túlzott fókuszálás jelentkezik. Gyakori jelenség, hogy a környezet aggódására válaszul az áldozat racionalizációkhoz fordul, hogy feloldja a kognitív disszonanciát: kifogásokat keres önmaga, barátai és családja számára, hogy megmagyarázza vagy minimalizálja a bántalmazó partner erőszakos viselkedését. („Ő jó ember, csak hát a gyerekkora...” ”Szeret engem, csak ő máshogy fejezi ki.” "Bocsánatot kért, nagyon sajnálta. Nem fogja újra megtenni.")

Terápia, gyógyulás

A kötődéselmélet feltételezi, hogy még a problémás szülői környezetből származó gyerekek is megváltoztathatják a maladaptív kötődési mintát, ha pozitív, korrekciós kötődési tapasztalatokkal támogatják őket (Bowlby, 1988). Nincs meghatározott életkor, amelynél a fejlődés megáll: a kötődési stílusok akár felnőttkorban is kialakulhatnak és megváltozhatnak (Siegel, 2020). Hogy erre sor kerül-e, az nagyban függ persze a trauma súlyosságától, jellegétől és feldolgozottságától.

Ebből az is következik, hogy a traumás kötődések mintái - bár önmaguktól, spontán nem nagyon változnak, de - gyógyító kapcsolatokon keresztül, illetve önismereti munkával, terápiás segítséggel átírhatóak. Ma már számos pszichológiai módszer segít a trauma feldolgozásában, az egészséges énhatárok meghúzásában és fenntartásában, a nemet mondás képességének elsajátításában, az önbizalom növelésében, az átlátható kommunikáció megvalósításában. A terápiás folyamatban a következőkre szoktak hangsúlyt fektetni:

• a tudattalan működés tudatossá tétele
• a kognitív torzítások felismerése és korrigálása
• önbizalom-növelés
• viselkedési stratégiák megváltoztatása
• kommunikáció-fejlesztés
• bizalomépítés.

A traumás kötődésből kilépni hosszú és nemegyszer fájdalmas folyamat, melynek két alapfeltétele a tudatosság (önismeret, önreflexió) és az elköteleződés („ezen változtatni akarok”). Az első lépés az ismétlődő minták felismerése, megértése és annak tudatosítása, hogy a kötődési problémánk a kapcsolati kudarcaink oka, magyarázata lehet. A második lépés viszont a felelősség vállalása – a változtatás felnőttként a mi feladatunk! Annak ellenére, hogy a kötődési problémák legnagyobb része gyermekkorból eredeztethető, mégsem érdemes valaki mást (adott esetben a szüleinket) hibáztatni a kapcsolataink sikertelenségéért. A gyermekkori mintázat felismerését és az esetleges trauma feldolgozását követően már mi magunk vagyunk felelősek azért, hogy kitartóan dolgozzunk a változásért, azaz hogy magunkhoz ragadjuk életünk irányítását.

Felhasznált irodalom:

Szobotka Vanda: Érzelmi függőség és egyenlőtlenség a kapcsolatban: a traumás kötődés. Láthatatlan sebek- a trauma szemléje. 2023. február 24. MPT Ifjúsági Tagozat.

Milanovich Domi: Szerelem első látásra: amikor ismerősen mérgező a másik. 2021. január 15.

Elizabeth Marchetti: Is it Love or is it a Trauma-Bond? Medium, 2020. nov. 17.

Tullner Gabriella: Kötődési zavarok szerepe a viselkedéses addikciók kialakulásában. A kötődési traumatizáció és a szenvedélybetegség kapcsolata. (2020. november)

Szilágyi Szilárd: A traumás kötődés hormonális háttere. 2022. febr. 04.

Mráz Katalin: Ezért nem sikerülnek a kapcsolataim – a félelemteli-elkerülő kötődési stílus.

Traumaközpont: A csecsemőkorban kialakult kötődési mintázat egész életen át elkíséri az embert. 2020. december 23.

Simon Mária: A kötődés és szerepe a pszichoterápiában. PTE KK PPK. 2020.

Kapcsolatzavart személyiségek. Mennyire meghatározóak a korai sérülések? Természetgyógyász Magazin, XIV. évfolyam 8. szám

Szilágyi-Boros Sarolta: A traumás kötődésről. 2023. november 11.