Ki a társfüggő?
Társfüggőség - újabb divatos fogalom, téma, címke, diagnózis. A szinglijelenséghez hasonlóan ez a fogalom is egyre gyakrabban bukkan fel a pszichológiai jelenségekkel, problémákkal foglalkozó – akár népszerű, akár szakmai tudományos - ismeretterjesztő oldalakon, folyóiratokban, de a bulvárban is. Néhány éve, még amikor a közbeszéd nem kapta fel ezt a fogalmat, azt a választ adhattuk volna a főcímben feltett kérdésre: gyakorlatilag mindenki társfüggő, hiszen az ember társas lény, mindannyian függünk tehát embertársainktól. Ma azonban ezt a szót inkább egyfajta patológia - tehát kóros, nem egészséges működés - megnevezésére használjuk.
Ugyanakkor nagy a zűrzavar a fogalom körül. Úgy tűnik, a társfüggőség egyfajta gyűjtőfogalom, számos különböző jelenséget is értünk alatta. Társfüggő jelzőt kaphat az az ember, aki
szerelem- vagy kapcsolatfüggő, azaz rövid időre is képtelen egyedül, szerelem, párkapcsolat nélkül élni,
egy szenvedélybeteg ember társa,
képtelen nemet mondani, vagy túlzottan igyekszik megfelelni másoknak,
túlzottan, szinte „őrülten” szerelmes,
nagyon szeretetéhes, és ezt kifejezésre is juttatja,
párkapcsolatában birtokolni akarja a társát.
Mi az a közös jellemző, ami ezeket a megnyilvánulásokat összekapcsolja? Azaz: mi a társfüggőség vagy szakszóval kodependencia lényege?
Ennek megértéséhez több irányból indulhatunk el. Kiindulhatunk a tünetek felsorolásából, a problémát előidéző okok megkereséséből, valamint indirekt módon az egészséges működéssel való szembeállításból.
Kezdeti hipotézisként – azt javaslom – fogadjuk el, hogy az előbb felsorolt jelenségek, tünetek közös eleme: a saját identitás, az én gyengesége. A társfüggő ember mindig másvalaki viszonylatában határozza meg saját magát. Párja árnyékában él, mögüle kilépve védtelennek, sebezhetőnek, identitás nélkülinek érzi magát.
Kérdés, hogy e meghatározás mennyiben segít hozzá ahhoz, hogy megállapítsuk azt a határt, amely meghúzza a vonalat a még egészséges működés és a patológia között.
Számos esetben ugyanis a függőség teljesen normális dolog. Gyermekkorunkban – ez magától értetődő -, majd később bizonytalan vagy új helyzetben természetes, hogy más segítségére szorulunk átmenetileg. Azt is tudjuk, hogy a régebbi történelmi korszakokban a nők számára a mástól – általában a férfiaktól, a férjüktől való - függés természetes, elfogadott állapot volt, senkinek eszébe se jutott volna bármi kórosat feltételezni benne. Csak a női emancipáció óta várjuk el a nőktől, hogy legyenek önállóak, álljanak meg a saját lábukon, akár anyagi, egzisztenciális, akár karrier-, akár érzelmi szempontból. A társfüggőség mint betegségkategória tehát ugyanúgy a modern társadalom által kitermelt fogalom, mint az étkezési zavarok, a játékszenvedély, a munkamánia, az internet-függőség vagy a kényszeres vásárlás. E „modern” zavarokhoz hasonlóan a társfüggőség is leginkább az ún. impulzuskontroll- vagy viselkedészavarokkal rokonítható, másfelől ugyanakkor a személyiségzavarokhoz is közel áll, hiszen jól körülírható személyiségproblémák és alkalmazkodási zavarok állnak a hátterében.
Az egészséges párkapcsolat jellemzői: kölcsönösség, autonómia, elköteleződés, kötődés
Miután a társfüggőség mindig a partnerkapcsolatokban mutatkozik meg, a társfüggőség lényegének megértéséhez célszerűnek tűnik, ha a társfüggő viszonyulásokat összevetjük a jól működő, egészséges párkapcsolat lényegi jellemzőivel. Ehhez összegyűjtöttem az érett párkapcsolat néhány jellemző ismérvét, feltételét; ezek éppen azok, amelyek hiányoznak a társfüggőségre épülő kapcsolatoknál. Ezek a következők: a kölcsönösség, az autonómia, az elköteleződés és a kötődés.
Kölcsönösség
A harmonikus, egészséges emberi kapcsolatok egyik legfőbb ismérve a kölcsönösség, az elköteleződésben való egyenrangúság, kiegyensúlyozottság. Egy kiegyensúlyozott párkapcsolatba közgazdasági nyelven szólva mindkét fél ugyanannyit fektet bele, és az így létrehozott „kapcsolati tőke” babérjait is közösen, hasonló arányban aratják le. (Egyébként ez nemcsak a partnerkapcsolatokra kell hogy igaz legyen, de a barátiakra is.) Minden kapcsolatnak alapfeltétele a kölcsönösség, enélkül inkább dependenciának, függésnek, kiszolgáltatottságnak nevezhetjük. Mindez persze nem jelenti azt, hogy átmenetileg az egyik fél nem kerülhet dominánsabb pozícióba, vagy nem hullámozhat erőviszonyok tekintetében a kapcsolat. Sőt, nem egészségtelen az a felállás sem, ha az egyik fél - személyiségvonásaiból adódóan - tartósan dominánsabb a másiknál, csakhogy ilyenkor ezt a kiegyensúlyozatlanságot kompenzálja valamilyen más előny, amit a partner megkap a kapcsolatban. Azaz az adok-kapok kölcsönössége ilyenkor is megvalósul.
Önállóság, autonómia
Az emberi kapcsolatok tehát akkor egészségesek, ha az egymástól való kölcsönös és egyforma arányú függés jellemzi azokat. Ez alapja is az intimitásnak. Fontos azonban látnunk, hogy a kölcsönös függés csak akkor működik jól, ha az érintettek bizonyos mértékig mindketten megtartják önállóságukat – saját kedvtelések, saját kompetenciaterületek, saját pszichológiai tér tekintetében -, és senki nem rendeli magát tartósan a másik alá. A függőség és a függetlenség megfelelő arányára kell tehát törekedni. Hogy ez jól működjön, ahhoz az kell, hogy mindkét félben legyen kellő őszinteség és bizalom a másik iránt.
Elköteleződés és kötődés
Elköteleződés: tartós érzelmi odafordulás, valamint felelősségvállalás valamivel vagy valakivel való kapcsolatban. Szorosan hozzá tartozó fogalmak: elfogadás, bizalom, biztonság.
A kötődést a legegyszerűbben szoros érzelmi kapcsolatként definiálhatjuk, amely szeretettel és ragaszkodással jár együtt. John Bowlby angol pszichiáter, a fogalom megalkotója szerint a kötődés: közelség keresése és fenntartása egy másik személlyel. A kötődési képesség és igény alapja a csecsemőkori kötődési mintázat. Mary Ainsworth kanadai pszichológusnő csecsemőkkel végzett megfigyelései alapján 4 kötődési stílust különített el: a biztonságosan kötődőt, az ambivalenst, a szorongó-elkerülő típust és az elutasító-elkerülő típust. Az első típusba olyan gyermekek tartoznak, akiknek megvan az a biztos tudásuk, hogy édesanyjuk érzelmileg és fizikailag is elérhető akkor, mikor szükségük van rá, és szükség esetén visszatérhetnek hozzá, mert segít nekik és biztonságot ad. A szülőhöz való feltétlen bizalom bázisán aztán szabadon, érdeklődéssel fedezik fel környezetüket, és szorongás nélkül létesítenek kapcsolatot másokkal is.
A második kötődési mintázat olyan anyai viselkedés által alakulhat ki, mikor az anya nem a gyermek igényei alapján, hanem saját feltételei szerint, a saját szükségleteinek megfelelően törődik a gyermekével. Például csak azután fordul figyelemmel a gyermek igényei felé, mikor befejezte az elkezdett tevékenységét, vagy kiszámíthatatlan módon, amikor kedve van hozzá. Az ilyen gyermek ambivalensen viselkedik saját édesanyjával és az idegenekkel is. A harmadik és a negyedik kötődési típus a kevésbé gondoskodó, esetleg hideg-rideg vagy elhanyagoló gondozási stílusból alakulhat ki. Gyakran előfordul, hogy a gyermek igényei nem teljesülnek, ebből pedig azt a következtetést vonhatja le, hogy igényeinek kifejezése nincs hatással a gondozóra, tágabban a környezetében élőkre. Emiatt bizalmatlan s hozzátartozóival és másokkal szemben is, szorongóan viselkedik velük vagy elkerüli a kapcsolatokat.
A kötődéselméletek szerint a csecsemőkori kötődési stílus a későbbi, felnőttkori kapcsolatokra is kihatással van. Az elköteleződési problémák általában a korai kötődési mintákra vezethetők vissza. A biztonságos kötődésű személyek számára később sem okoz gondot az elköteleződés. Ők nagyobb eséllyel létesítenek kölcsönös, bizalomra épülő, elkötelezettebb, tartósabb, boldogabb párkapcsolatokat, mint mások. Az ambivalens kötődésű személyeknél érzelmi hullámhegyek és –völgyek, „se veled, se nélküled” típusú kapcsolatok jellemzőek, gyakori a féltékenység; az ilyen emberek sűrűn szerelmesek, de ritkábbak körükben a tartós kapcsolatok, ellenben gyakoriak az elvakult, függő viszonyulások. A szorongó vagy elkerülő személyek nem bíznak a tartós szerelemben, képtelenek a valódi intimitásra és önátadásra, ha létesítenek is párkapcsolatot, bizalmatlanok vagy kritikusak partnerükkel szemben.
Hogy felnőtt kapcsolatainkban mennyire vagyunk képesek az elköteleződésre, a korai kötődési tapasztalatainkon túl nagyban függ attól is, hogy milyen a viszonyuk az eredeti vagy származási családunkkal. Amíg nem történt meg a tényleges vagy az érzelmi leválás a szüleinkről, vagy megoldatlan konfliktusok vannak közöttünk, addig köthetünk házasságot, nem leszünk képesek valódi elköteleződésre a párunk, az új családunk iránt.
A társfüggőség fogalmának „karrierje”
A kodependencia fogalmát a Névtelen Alkoholisták csoportja használta elsőként az Egyesült Államokban, a szenvedélybeteg hozzátartozójának jelölésére. A múlt század harmincas éveiben figyeltek fel a pszichológusok az absztinenciát elért korábbi alkoholisták társainál egy visszatérő jelenségre: ahogy gyógyult az alkoholista, úgy jelentek meg a társánál korábban nem tapasztalt lelki problémák. Ezzel a jelenséggel a szakemberek sem tudtak sokáig mit kezdeni, csak később ismerték fel e probléma lényegét; ekkorra a „szenvedélybeteg társa” önálló diagnosztikus kategória lett. Lényege, hogy a partner hasonló módon van ráutalva a szenvedélybeteg ember fölötti gondoskodásra, áldozatos szerepvállalásra, valamint a környezettől ezért a látszólagos önzetlen viselkedésért a mártírnak kijáró elismerés bezsebelésére, mint addikt társa a szerre. Tehát maga is sérült, de problémája a látványos tüneteket mutató „főbűnös” mellett észrevétlen maradhat, sőt, komoly pszichológiai haszonnal jár. Ahogy társa függőségéből gyógyul, úgy veszti el a társfüggő korábbi szerepét, feladatát, identitását, válnak szembetűnővé saját személyiségproblémái, ezért gyakran új kapcsolatában is az előzőhöz hasonló, függő társat választ.
A szenvedélybeteg és a társfüggő tehát a maguk szempontjából ideális párost alkotnak – hasonlóan más személyiségzavarokhoz, amelyek párkapcsolatokban tipikus módon egészítik ki egymást, lásd pl. a különböző szexuális zavaroknál, vagy a borderline és a nárcisztikus személyiség párosánál -, hiszen együttes működésük, harcuk, kölcsönös játszmáik által lehetővé válik mindkettejük számára, hogy elkerüljenek valami még sokkal fenyegetőbbet: az intimitást.
A kodependencia jelenségének felismerése után is sokáig még csak másodlagos betegségnek, a szenvedélybeteg, illetve a vele élő személy zavarának tartották a társfüggőséget, csak később kezdték önálló viselkedési vagy személyiségzavarként kezelni. A szakirodalom az ún. „addikciós spektrum” (a függőséggel kapcsolatos pszichés problémák gyűjtőneve) szélesítésével más viselkedéses függőségekkel együtt az addikciók közé sorolta. Változás, a fogalom jelentéskörének módosulása, szélesítése akkor következett be, amikor Wolfgang Schmidbauer német pszichiáter a hetvenes években leírta az ún. „segítő tünetcsoportot” (Helfer-Syndrom). Magyarországon ez a kifejezés terjedt el lényegében a kodependenciának megfeleltethető jelenségek elnevezésére. Maga a társfüggőség kifejezés csak egy-két évtizede használatos.
A társfüggőség tünetei
Bevezetésemben úgy fogalmaztam: a társfüggőség lényege az én, az önálló identitás gyengesége. A társfüggő az, aki csak a másikhoz képest létezik, a másikkal való viszonya alapján értelmezi saját magát. Gyakran látunk olyan kapcsolatokat, ahol a személy - a külvilág számára érthetetlen módon - képtelen kilépni a számára nyilvánvalóan rossz, megterhelő, alapvető igényeit ki nem elégítő, sőt fenyegető kapcsolatból. A társfüggő egész lényét, érzéseit, szándékait, viselkedését, életvitelét egy másik ember és a kettejük viszonya határozza meg. Mintha a saját személyisége el is tűnne ebben a kapcsolatban: mindent azért tesz, hogy a másiknak megfeleljen. Sokszor inkább elviseli még a fizikai agressziót is, ugyanakkor a saját szükségleteit egyre lejjebb és lejjebb adja. Nincs önálló élete, időtöltései, hobbija, általában minden idejét a másikkal igyekszik tölteni. Ugyanígy cserébe is elvárja ugyanezt, rossz néven veszi, ha a párja külön programokat szervezne magának. Gyakran féltékeny, ez tovább rontja önbecsülését. Sokáig tűr, végül aztán kitör, és intoleránssá válik. Gyakran jellemző rá a passzív-agresszív és a manipulatív, mártíromkodó viselkedésmód. Fél a nyílt, őszinte kommunikációtól. Nem azt mondja, amit gondol, nem mer, nem képes önálló véleményt nyilvánítani. Hajlamos a problémák tudomásul nem vételére, valódi érzéseit elfojtja.
Sajátos a kontrollal kapcsolatos attitűdje: felnagyítva, eltúlozva érzékeli saját felelősségét másokra, a világra (ez alapvető jellegzetessége a többi addikciófajtának is). Felelősnek érzi magát a másik ember viselkedéséért, érzelmeiért, jóllétéért, problémáiért; azt hiszi, kötelessége megoldani a problémákat, átvállalni a terheket. Nem engedi, hogy a dolgok a maguk természetes útján történjenek körülötte. Úgy hiszi, ő tudja jobban, másoknak hogyan kellene viselkednie. Ezért kényszeresen igyekszik a kontrollt megszerezni: segíteni, tanácsokat adni, beavatkozni. Ehhez különféle eszközöket használ: bűntudatkeltést, fenyegetést, manipulációt, kényszerítést. Ugyanakkor úgy érzi, őt kontrollálják mások és a külső körülmények.
Ha egy kapcsolatának vége szakad, a társfüggő sokkal jobban megszenvedi, mint mások, hiszen ő csak a partneréhez képest létezett, így létének alapja szűnik meg. Ezért aztán a szakítás után hamar újabb kapcsolatba menekül, hiszen képtelen egyedül lenni. Gyakran kéretlen társa a depresszió és egyéb függőségek is.
A tünetek mögött kötődési problémák állnak. A társfüggő ember kiszámíthatatlannak és megbízhatatlannak éli meg a világot, az embereket, ezért egyrészt bizalmatlanság, gyanakvás hatja át másokkal való kapcsolatait, másrészt nehezen tud ráhangolódni más ember érzelmi állapotára, véleményére. Ezért aztán, hiába tűnik úgy, mintha „másokért élne”, valójában nem tud kitörni önös érdekeiből, és elfogadóan, empátiával, önzetlenül viszonyulni a párjához.
A tapasztalatok azt mutatják, hogy bár férfiak között is előfordul, a kóros kötődésre, társfüggőségre leginkább a nők hajlamosak. Ennek elsősorban társadalmi okai vannak, hiszen a lányokat sokáig arra nevelték, hogy a férfiaktól mindent el kell tűrni, és a családot egy asszonynak minden körülmények között össze kell tartania. Ma már ugyan nincs – vagy nem olyan általános - ez a nyomás, mégis sok nő lép még mindig ilyen önfeladó kapcsolatba; általában azok a nők, akiknek a személyisége nem elég érett, akiknek nincs pozitív énképük, kevés az önbizalmuk, értéktelennek tartják saját magukat. Sokan még ma is úgy tartják, hogy a hagyományos női szerep szinte predesztinál a társfüggőségre; mindenesetre könnyen torzulhat önmagát háttérbe szorító, másokat kontrolláló attitűdbe.
Társfüggőséghez vezető okok, hajlamosító tényezők
Mint ahogy a legtöbb lelki probléma esetében, itt is a korai kapcsolatokban, a gyerekkorban, a család diszfunkcionális működésében kell keresnünk az okokat. Érdekes módon két ellentétes szülői attitűd játszik szerepet a társfüggőség kialakulásában. Az egyik esetben az erősen kontrolláló, túl szigorú vagy túlféltő, fojtogató szeretettel magához láncoló szülői bánásmód jóval a gyermekkor vége után is fenntartja az emberben a szülőtől való függőséget. A gyermekben nem alakul ki az önállóság iránti igény, és nem tartja magát képesnek arra, hogy feladatait maga oldja meg. Ez megakadályozza az autonóm, érett személyiség kialakulását. Az ilyen ember önállótlan, alacsony önértékelésű, negatív énképű, szorongó, sodródó felnőtt lesz.
A másik esetben az elhanyagoló vagy bántalmazó, a szeretetet és a meghittséget nélkülöző szülő-gyerek kapcsolat vezet társfüggő személyiséghez. A szülői bánásmód következményeként a szeretethiányosan felnövő gyerekben szinte kielégíthetetlen lesz az elfogadás, a gondoskodás és a szeretet utána vágy. Még felnőttként is a szülő által hagyott érzelmi űrt igyekszik betölteni párkapcsolataiban, mindig kapaszkodni fog valakibe. Ez a szülői attitűd különösen jellemző olyan családokban, ahol az egyik vagy mindkét szülő maga is függő. A nap 24 órájában az ital vagy a szer körül forog a család élete, a gyermek igényeire sem idő, sem energia nem marad. Ráadásul az ilyen családokban a gyerek – főként, ha mindkét szülő szenvedélybeteg vagy ha az addikt szülő egyedül „neveli”őt – sokszor kerül számára megterhelő, felnőtt feladatokat és tűrőképességet igénylő felnőtt-szerepbe. Az így felnövő ember később gyakran választ olyan partnert, aki „elesettebb” az átlagnál - alkoholista, drogfüggő vagy lelki problémákkal küzd -, aki mellett a társfüggő ember nélkülözhetetlennek, fontosnak érezheti magát. Így viszi tovább szinte automatikusan az otthonról hozott családi mintát.
A társfüggőség kialakulásának tehát nagyon fontos tényezője a származási család diszfunkcionális működése. E családokban, még ha nincs is szó nyílt bántalmazásról, agresszióról vagy elhanyagolásról szó, sok minden sérül. Minden ilyen családban megfigyelhető például, hogy
kerülni kell a konfliktusokat, nem helyénvaló beszélni a problémáinkról; a legjobb ezekről tudomást sem venni, illetve a szőnyeg alá söpörni,
a kommunikáció nem nyílt, nem közvetlen, hanem általában egy harmadik személy közvetítésével zajlik,
az érzéseket nem lehet nyíltan kimutatni,
ésszerűtlen elvárások vannak: mindig legyünk boldogságot sugárzóak, erősek és tökéletesek;
felelősséget kell vállalni azért, ahogy mások éreznek,
Az önmegvalósítás, a saját érdekek, igények követése önzőség,
merev, szigorú szabályokat kell követni: nem helyénvaló, ha lazábban, játékosabban, nem olyan véres komolysággal viszonyulunk az élethez.
Mindezek a szabályok erősítik az ilyen családokban felnőtt gyerekekben azt a meggyőződést, hogy szeretetet és elismerést feltételek mellett kaphatnak csak, és hogy valami nincs rendben velük.
Fájdalmas intimitás
Látszólag a társfüggő viselkedés ellenpárja az ún. intimitáskerülés, amelysre a meghitt, intim kapcsolatoktól való félelem, így azok kerülése jellemző. (Az intimitáskerülés angol elnevezése jobban tükrözi a két fogalom ellentétességét: az intimitáskerülés elnevezése: counter-dependency, a tásfüggésé: co-dependency.) Ugyanakkor mindkettő hasonló gyökerekre, a biztonságos kötődés sérülésére vezethető vissza. Margaret Mahler, a magyarországi születésű híres pszichoanalitikus szerint a gyermek pszichológiai fejlődésében szakaszok és ehhez kapcsolódó fejlődési szakaszok különböztethetők meg. A gyermek életének első hónapjait az édesanyjával való testi-érzelmi szimbiózisban tölti, ezen életszakasz fejlődési feladata – többek között - a biztonságos kötődési képesség kialakítása. Ha ez sikeresen teljesült, a gyermek biztonságban érzi magát ahhoz, hogy leváljon a szimbiózisról, kialakuljon az éntudata, és felfedezze a környező világot. Ha a leválás (szeparáció-individuáció) sikeres – ennek előfeltétele pedig, mint láttuk, a biztonságos kötődési képesség kialakulása - akkor a gyermek megfelelően erős éntudat birtokában képes lelkileg másoktól független módon, saját belső erejére támaszkodva élni. A sikeres szeparáció után ugyanis a gyermek továbblép a harmadik fázisba, az önállósodás fázisába. Ha ez a fejlődési folyamat sérülést szenved, akkor két lehetőség van. Az egyik esetben a személy lelkileg függővé válik másoktól, és társfüggő kapcsolatokat fog keresni, hiába keresve ezekben a soha meg nem tapasztalt biztonságos kötődést. A másik esetben egész életében félni, ezért kerülni fogja a valódi intimitást és a közelséget, és ha lesz is párkapcsolata, az diszfunkcionálisan fog működni.
Az intimitáskerülés hátterében fájdalmas gyerekkori tapasztalatok állnak. Aki gyerekkorában a közelségről jó tapasztalatokat szerzett, azt tanulta meg, hogy a szeretett ember mellett biztonságban lehet, bátran feloldódhat, kinyílhat, hiszen elfogadják Aki számára azonban gyerekként a szeretett ember - például egy alkoholista apa - közelsége fenyegető volt, az később is rettegni fog az intimitástól. Ez az elkerülés azonban nem tudatos: történhet úgy, hogy a személy szenvedélybeteg, agresszív partnert választ. Mindkét fél részéről elemi érdek, hogy elkerülhessék a közelséget, hiszen az fenyegetést is rejt magában: az álarcok lehullását, lelepleződést, önmagunk és a másik valódi megismerését. Ezért tehát kölcsönös játszmába kezdenek, amelyet sikerül is megvalósítaniuk azáltal, hogy a függőség 24 órás elfoglaltságot jelent mindkettejüknek.
Az egészséges párkapcsolat fejlődési lépcsői
A személyiségfejlődés szakaszai és lépcsőfokai, valamint a szakaszok fejlődési feladatai nemcsak az egyéni fejlődésre, de valamennyi emberi rendszer, így a párkapcsolat fejlődésére is értelmezhetőek. A párkapcsolatban is azonosítható egy olyan, nagyon szoros és állandó közelséget jelentő szakasz, amely az első időkre, a lángoló szerelem időszakára jellemző, és amely hasonló vonásokat mutat a gyerek és az édesanya szimbiotikus, egymásba fonódó közelségével. Ebben az időszakban – amelynek hajtóereje főként a szexuális energia - a pár mindent együtt csinál, folyamatosan igénylik egymás társaságát, szinte minden gondolatuk a másik körül forog. Az egészséges párkapcsolat azonban – kinél több, kinél kevesebb idő után – továbblép erről a szintről. A szeparáció (counter-dependent state), majd az önállósodás, függetlenedés (independent state) szakaszaiban a pár tagjai fokozatosan önállóan funkcionáló egyénekké válnak a kapcsolaton belül, azonosítják és elfogadják a gondolkodásbeli, érzelmi és viselkedésbeli különbözőségeiket, kialakítják saját érzelmi, gondolati és viselkedésbeli autonómiájukat. Már nem töltik minden idejüket együtt, vannak saját, egyéni szokásaik, kedvteléseik és programjaik, nem esnek kétségbe, ha el kell válniuk hosszabb időre egymástól, sőt igénylik is időnként az egyedüllétet. Ugyanakkor a romantikus szerelem időszaka elmúltával is megmarad, sőt tovább erősödik a köztük levő kölcsönös elfogadás, kötődés, megértés, tisztelet és összetartozás-érzés – ezek híján ugyanis a kapcsolatnak nincs jövője, a szerelem lanyhulásával az meg fog szakadni. A szimbiózistól az autonómia felé haladó folyamat persze az egészséges párkapcsolatban sem megy zökkenőmentesen, természetesek és borítékolhatóak a különféle konfliktusok, amelyek szisztematikus megoldásával a pár újabb, magasabb szintre emelheti kapcsolatát. E legmagasabb, negyedik szint elnevezése: szabad együttműködés (interdependent state).
A szabad együttműködést megvalósító párok biztonságosan kötődnek egymáshoz, kapcsolatukban egyenlőséget élnek meg, és együttműködnek annak érdekében, hogy mindkét fél maximálisan, szabadon kibontakoztathassa a személyiségében rejlő lehetőségeket. A felek mgélhetik azt, hogy önmaguk lehetnek, hogy őket szereti a másik, nem pedig azt a hamis képet, amelyet esetleg korábban megpróbáltak kialakítani magukról. Tisztelik egymás szükségleteit, egyéniségét és érzéseit. Nem próbálják a másikat megváltoztatni vagy magukhoz hasonítani. Bíznak a másik önmagáért való felelősségében, de szükség esetén támogatóan is tudnka viszonyulni a másikhoz. Ez a fajta kapcsolat az, amelyben az esetleges fejlődési traumák orvosolhatók, a korábban szerzett sebek begyógyulhatnak, beleértve a társfüggőséget is. Úgy tűnik, nem könnyű ezt a szintet elérni, de számos pozitív példa bizonyítja, hogy lehet és érdemes is ezt az utat végigjárni.
Gyógyulás
A társfüggőségből ki lehet gyógyulni, de ez ritkán megy önerőből és fájdalommentesen. Minden ember fejlődőképes, és ha van ereje - gyakran egy fájdalmas krízis, lelki mélypont, például egy gyötrelmes szakítás hatására - szembenézni jelen problémáival és gyermekkori eredetű sérüléseivel, új nézőpontból tekintetni az életére, új készségeket elsajátítani és setítséget kérni, akkor van remény a továbblépésre. Sajnos ritkán történik meg az, hogy az érintett felismeri saját társfüggőségét, és terápiás segítséget kér. Sokkal gyakoribb az, hogy a kodependens személy addikt partnere érdekében lép a terapeutával kapcsolatba, esetleg saját, másodlagos testi-lelki tünetei (szorongás, depresszió, alvászavar, emésztési panaszok, szexuális problémák stb.) miatt fordul szakemberhez. Sokszor azonban maguk a szakemberek sem ismerik fel az alapproblémát, vagy pedig gyógyszeres terápiába kezdenek, ami csak ront a helyzeten, hiszen a társfüggő maga is szerfüggővé válhat.
A valódi segítség a pszichoterápia vagy egy önsegítő csoport segítségével végzett mély önismereti munka. Az önsegítő csoportok hagyománya az Egyesült Államokból indult (anonim alkoholisták, anonim szerfüggők, anonim társfüggők), de már nálunk is működnek ilyen csoportok, közöttük a Névtelen Társ- és Kapcsolati Függők Csoportja (CoDA). Az önsegítő csoportokban 12 lépéses gyógyulási program alapján dolgoznak a résztvevők. A gyógyulás lényege - akár csoportban, akár egyéni terápiában történik -, hogy a társfüggőnek el kell fogadnia azt a sokszor fájdalmas tényt, hogy a mindenki saját életéért felelős. Fel kell ismernie saját személyiségfejlődésében a társfüggőséghez vezető okokat, mintákat, a traumákat fel kell dolgnoznia. Meg kell szabadulnia a bűntudattól és az aggodalmaskodástól, meg kell tanulnia szeretni, szerethetőnek látni és elfogadni önmagát, miközben másokhoz is újtajta módon, elfogadással és empátiával viszonyul. Végül pedig elkötelezett, tudatos, szabad együttműködésen alapuló kapcsolatokat kell kialakítania. Ezek az újfajta kapcsolatok önmagukban is a gyógyulás és a teljessé tevés eszközei. Ehhez fel kell számolnia a romboló kötődéseket - legtöbbször szükség van arra, hogy érzelmileg és fizikailag is kiszabaduljon a társfüggő kapcsolatból. A gyógyulás logikusan vezet ehhez a lépéshez. Ha valaki a személyiségfejlődés magasabb fokára lép, az természetszerűleg kihat a kapcsolatára is, megrendíti az addigi álegyensúlyt. A krízis felboríthatja a rendszert, a megoldás a kötelék elszakítása. Szerencsésebb, de sokkal ritkább az az eset, amikor a pár együttesen kér segítséget, és mindkettejük sikeres gyógyulásával a kapcsolat megmenthető, egy új szintre emelhető. A párterápia rendkívül fontos és hasznos gyógyulási eszköz lehet, de kevesen tudnak vele jól élni. Kevesen látják be, hogy a párterápia sikeréhez mindkettejük változásra való képessége és elkötelezettsége szükséges, a terápia nem a másik megváltoztatásának vagy a sérelmek elpanaszolásának a terepe. Ezért nemritkán a párterápia kudarcba fullad, de ha a pár jól együtt tud működni a terápiás munkában, akkor az már önmagában is hatalmas lépés a kapcsolat magasabb szintre emeléséhez, esetleg egy kulturáltabb, emberibb, higgadtabb elváláshoz.
