Szinte naponta találkozunk a médiában olyan hírekkel, amelyek szexuális célzatú zaklatásról, erőszakról, visszaélésről vagy ilyen jellegű próbálkozásról szólnak. Ezek természetesen csak azok az esetek, amelyek felszínre kerülnek, az ilyen események legnagyobb része a nyilvánosság számára rejtve marad.
Az ma már köztudott, hogy a nők döntő többsége életében egyszer vagy többször élt már át ilyen jellegű eseményt, azt is tudjuk, hogy ezek hatása sokszor traumatikus, de korábban ezeket többnyire mély csend övezte. Ebben nagy szerepe volt a társadalom hozzáállásának, az áldozat szégyenérzetének, de annak is, hogy nem volt egységes nézőpont arról, hogy mi is számít igazán zaklatásnak: mi az, ami belefér, mi az, amit csendben tűrni kell, a női lét velejárójának, esetleg még bóknak is illik tekinteni. Ez a tabusítás még pár évvel ezelőtt is jelen volt, a fordulatra 2017-ben került sor. Ekkor jelentette meg a New York Times híres leleplező cikkét a hollywoodi filmproducer, H. Weinstein által elkövetett szexuális visszaélésekről, ami elindította a „me too” mozgalmat. Ugyanakkor az is tudható, hogy bár szexuális zaklatásról szólva rendszerint nőkre gondolunk, nemcsak nőket ér ilyen erőszak. Minden olyan szexuális célzatú cselekedetet, legyen az viselkedéses, verbális vagy nonverbális, amely kéretlen, a másik számára nem kívánatos, megalázó vagy félelmet keltő, azt zaklatásnak, abúzusnak kell tekinteni. Ide tartozik az utcai beszólogatás, a nemkívánatos érintés (fogdosás) vagy bámulás, a szexuális színezetű megjegyzések, pornográf képek mutatása, de a szexuális töltetű viccelődés is. Ezek az áldozatra nézve megalázóak lehetnek, a testi-lelki egészséget rombolják, a biztonságérzet megrendüléséhez vezetnek. Azaz: hatásuk nagyon gyakran traumatikus.
A trauma hatása, PTSD
A trauma attól trauma, hogy általában váratlan, kiszámíthatatlan, a mindennapi normál működésből kizökkentő, sokkoló és kontrollálhatatlan történés, amelyre nem vagyunk felkészülve, ezért nem is, vagy többnyire nem mozgósíthatjuk azokat a megküzdéseket sem, amelyek egyébként rendelkezésünkre állnának. Ezért van az, hogy a váratlan támadásokra, fenyegetésekre olyan sokszor lefagyással, leblokkolással, sokk-reakcióval reagálunk, legalább is kezdetben.Hogy az ilyen jellegű trauma kire hogyan hat, nagyon sok tényezőn múlik. Érdemes először is megkülönböztetni az azonnali hatást vagy reakciókat az utólagos, késleltetett vagy krónikus lefolyású reakcióktól. Mindkét esetben többtényezős a traumahatás, nincs egy általános, mindenkire egyformán érvényes reakciómintázat. Először is, függ az esemény sajátosságaitól: egyszeri esemény vagy már ismétlődő, mennyi ideig tart, mennyire erőszakos az elkövető, hányan vannak, közbelép-e valaki, sikerül-e az áldozatnak kimenekülnie valahogy, egyedül kell-e megküzdene vagy van vele valaki, van-e szemtanú. Másodszor: Függ az átélő személyiségétől, életkorától, pszichés erőforrásaitól, lélekjelenlététől, korábbi tapasztalataitól. És harmadszor, természetesen függ az esemény következményeitől is: mennyi idő után tud utána biztonságba kerülni, történik-e testi sérülés (bár önmagában a fenyegetettség pszichés szinten való átélése fizikai sérülés nélkül is roppant traumatizáló lehet), kap-e utána lelki támogatást, elkapják-e az elkövetőt, történik-e felelősségre vonás, stb.
Vannak azért közös, mindenkinél jelentkező tényezők is, főként az azonnali hatás vonatkozásában. Amikor fenyegető helyzetbe kerülünk, a túlélés érdekében az agy leállít minden nem lényeges rendszert, és aktiválja a szimpatikus idegrendszert. Olyan fiziológiai és neurobiológiai változások aktiválódnak, amelyek felkészítik a szervezetet a megküzdésre. Az állatvilágból is ismerős, hogy az élőlények 3 féle megküzdési reakciót használnak, ebből 2 aktív (üss vagy fuss, flight-fight), egy pedig passzív: a freeze, a lefagyás) – a fenyegetettség mértékétől és a belső erőforrások rendelkezésre állásától függően. Az agyunk pillanatok alatt felméri a helyzetet, és ennek megfelelően mozgósítja a szimpatikus idegrendszert, és választja ki az adott helyzethez legjobban illeszkedőnek tűnő reakciót. Mindez nem tudatos, hanem ösztönös folyamat. Adott esetben a lefagyás is adaptív lehet pszichológiai értelemben: vagy azért, mert időt ad a hatékonyabb megküzdési repertoár beindítására, vagy pedig azért, mert – halálos fenyegetés esetén – a túlélés csak ezáltal biztosítható (nagyobb az esélye, hogy megússza, túlélje, ha hagyja magát, és nem csinál semmit). Egyre több kutatási adat van arról, hogy az evolúció során a „lefagyás” sokszor sikeresebb túlélési technika volt erőszakos helyzetekben, mint a harc.
Tévhit, hogy az áldozat támadás esetén kézzel-lábbal tiltakozik és küzd, vagy pedig mindenképp ezt kell tennie, különben felelősségre vonható, hogy nem gondoskodott magáról. Ha az embert megtámadják, akkor a lefagyás teljesen normális reakció. Agyunk úgy
fejlődött ki évezredek alatt, hogy feszült helyzetben stresszhormonokat (kortizol, adrenalin) szabadítson fel, amely meggátolja az ésszerű, logikus gondolkodást, ugyanakkor hozzásegít a túléléshez. Több tanulmány szerint az áldozatok legalább fele reagál lefagyással a nemi erőszakra. A meglepettség mellett ebben a fő szerepet a félelem játssza. A túlélők jelentős része halálfélelmet él át: sokan tehetetlennek érzik magukat az elkövető erőfölényével szemben, vagy félnek, hogy ha tiltakoznak, az elkövető még durvábbá válik. Áldozatok rendszeresen beszámolnak arról is, hogy a szexuális abúzus során egyszerűen lefagytak, vagy "kiléptek" a testükből, és kívülről látták, hogy mi történik (ez az úgynevezett disszociáció). Fontos tudni ezt, mert sokszor pont abból adódik a bűntudat és az önhibáztatás, hogy az átélő a lefagyás miatt nem tett semmit, és csak az esemény után jut eszébe, hogy mit kellett volna tenni és mondani.
A későbbi hatások még inkább egyénfüggőek. Sokszor előfordul, hogy a fenyegető helyzetben ugyan – miután ezek ösztönös mechanizmusok – az átélő teszi, amit kell, és a trauma pszichés hatása csak később jelentkezik. Ez is sok tényezőn múlik. Vannak, akikről „lepereg” egy-egy megrázó élmény anélkül, hogy az súlyosabb lelki törést okozna, míg másoknál a személyiség mélyebb rétegeit is érinti a trauma, ezért számukra komoly mentális, érzelmi, vagy fizikai problémát jelent a történtek feldolgozása. Egyelőre nem teljesen egyértelmű, hogy mik az egyéni hajlamosító tényezők a PTSD (poszttraumás stressz zavar) kialakulására, a szakértők azonban egyetértenek abban, hogy nem feltétlenül a személy gyengesége vagy a túlzott érzékenység áll a háttérben. Azoknál, akik önértékelési problémákkal küzdenek, és/vagy nem rendelkeznek hatékony megküzdési stratégiákkal, vagy alapvetően hajlamosabbak önmaguk hibáztatására, nagyobb eséllyel jelenik meg. De számítanak a korábbi tapasztalatok is: hogy korábban átélt-e valamilyen támadást vagy bármilyen lelki traumát, veszteséget (pl. szülő vagy testvér korai halála). Nagyon sokat jelent a PTSD megelőzésében az azonnali kríziskezelés, és a hozzátartozók megértése és támasznyújtása.
PTSD-nek a trauma átélése után jelentkező tünetek, mentális, érzelmi és testi reakciók együttesét nevezzük. A tünetek lehetnek viszonylag rövid lefutásúak, de akár évekig is tarthatnak, és az is előfordul, hogy csak hónapokkal vagy évekkel az esemény után kerülnek a felszínre. A statisztikák szerint 80%-ban megjelennek a tünetek.
Akut PTSD-ről akkor van szó, mikor a tünetek kevesebb, mint 3 hónapja állnak fent. Krónikus PTSD-nek nevezzük, mikor a tünetek már több mint 3 hónapja állnak fent. Ha a tünetek a traumát követően 6 hónapon túl jelentkeznek, akkor késleltetett kezdetű PTSD-ről beszélünk. Míg a PTSD egyszeri traumatikus esemény vagy rövid időtartamú extrém stressz eredménye, a komplex, úgynevezett C-PTSD akkor lép fel, amikor a személy krónikus, hosszan tartó vagy ismétlődő stressznek, érzelmi traumának volt kitéve (pl. családon belüli erőszak), ami felett alig, vagy egyáltalán nem volt kontrollja. Ilyenkor a klasszikus tüneteken kívül a személy az átéltek miatt súlyos érzelemszabályozási zavarokkal, interperszonális problémákkal is küzd, és kimondottan negatív az önértékelése.
A poszttraumás stressz szindróma hátterében az áll, hogy a tragédiához kapcsolódó élmények nem tudnak a személyes élettörténetbe beépülni, az élményelemek ezért töredékesek, feldolgozatlanok maradnak, és mintegy zárványként léteznek a tudattalanban.
Két nagy csoportra bonthatók a pszichés trauma által kiváltott hatások: érzelmi-pszichológiai tünetekre, illetve fiziológiai-szomatikus tünetekre. Ezek gyakran összefüggenek, hiszen egy a traumára emlékeztető élmény könnyen testi tüneteket válthat ki, illetve egy-egy testérzet is könnyen előidézhet érzelmi-pszichés reakciót, mivel ezek a traumatikus élmény által az elménkben összekapcsolódnak.
A legnyilvánvalóbb tünet a biztonságérzés elvesztése, a biztonságos világba vetett hit megrendülése. Az érintettek gyakran a negatív érzelmek széles spektrumát élik át: dermedtség, tehetetlenség, kontrollvesztés érzése, félelemérzet, fenyegetettség és kiszolgáltatottság érzése, harag, ingerlékenység, hangulati ingadozások, megalázottság, szégyen, bűntudat, önhibáztatás, szomorúság. Általános tünet a bizalomvesztés: az áldozat sérülékenynek és gyengének érzi magát, úgy gondolja, hogy nem ura többé a saját életének, és teljesen elveszítheti a bizalmát az emberekben.
Viselkedési szinten kétféle minta figyelhető meg: egyrészt gyakori az elkerülő attitűd, visszahúzódás, beszűkülés, érzelmi eltávolodás, disszociáció (az érzelmek leválasztása), vagy pedig ennek ellentéte, az állandó készenléti állapot (hiperarousal), ami ingerlékenységben, hiperaktív reakciókészségben, dühkitörésekben nyilvánul meg: mintha a szervezetük folyamatosan „harcolj vagy menekülj” üzemmódba lenne kapcsolva. A személy minden olyan szituációra és környezetből jövő ingerre intenzív félelemmel reagál, ami a traumatikus élményre emlékezteti. A gyakorta megfigyelhető, visszatérő és betolakodó kínzó emlékbetöréseket, visszaemlékezéseket flashback-nek nevezzük. Sajátos tünet a traumatikus esemény bizonyos aspektusaira való emlékezési képtelenség (disszociatív amnézia). Felléphetnek fiziológiai-szomatikus reakciók is: alvászavarok, rémálmok, koncentrációs nehézség, heves szívverés, izomfeszültség, fájdalmak. Gyakori a függőségekbe menekülés, a kockázatos viselkedés, veszélyhelyzetek keresése: óvatosság hiánya, extrém sportok, kockázatos szexuális élet, önbántalmazó viselkedés, öngyilkossági kísérlet, vagdosás.
Felépülés: a lelki egészség visszanyerése
A gyógyulás első lépése lehet a biztonság és a kontroll érzésének visszaszerzése. Ebben az első fontos lépés lehet a döntés meghozása, hogy az áldozat tesz-e feljelentést vagy sem. További jelentős lépés a segítők (sürgősségi szolgálatok és a segélyvonalak, családtagok, áldozatsegítő szervezetek, szakemberek) mielőbbi felkutatása és felkeresése.
Fontos, hogy a túlélőnek világos információi legyenek a benne zajló pszichotrauma működéséről, hogy tudjon arról, hogy tünetei az erőszak logikus és szokásos következményei. Hasznos lehet, ha olvas a témáról, vagy felveszi a kapcsolatot más erőszak-áldozatokkal. Sok áldozatnak segít, ha tudja, hogy mások hogyan reagáltak az erőszakra, milyen tüneteik voltak, és ezek hogyan változtak, mert így előre láthatja, hogy mit várhat, mire számíthat. Ha professzionális segítséget keres, jó tudni, hogy vannak kifejezetten traumaterápiára szakosodott szakemberek: pszichológusok, pszichoterapeuták. A traumakezelés egyik leghatékonyabb technikája - tudományos eredmények és kísérleti bizonyítékok alapján - a kognitív viselkedésterápia és az EMDR.
A pszichoterápiás folyamat során felszabadulnak az eseménnyel kapcsolatos elakadt, megrekedt érzelmek, az átéltek kibeszélhetővé válnak,– mindenezek révén a kliens a múltban hagyhatja traumáját, és megtanulhat egészségesebb életet élni. Az egyszeri erőszak következményeinek kezelésére, különösen, ha az esemény után viszonylag hamar sor kerül rá, egy pár ülésből álló terápia elég lehet, és hatékonyan segíthet az áldozatnak abban, hogy felülkerekedjék a traumatizált emlékezeten és a PTSD-n. Ha folytatólagos, ismétlődő, vagy éppen a jelenben is folyamatosan zajló erőszakkal állunk szemben, különösen akkor, ha a gyermekkorban került rá sor (pl. incesztus), más a helyzet, akkor hosszas terápiára van szükség.
Érdemes tudni, hogy milyen folyamatra számíthat a túlélő a traumaterápia során. Pierre Janet, a traumák egyik első kutatója a trauma-feldolgozásban három szakaszt különített el (stabilizáció, konfrontáció, reintegráció), amelyek megfeleltethetők a terápiás kezelés egyes lépéseinek is. Janet nyomán többek között Judith Herman pszichiáter (A trauma és gyógyulás című könyv szerzője), aki ma a pszichotraumák elismert szakértőjeként klinikai munkájában is túlélőkkel dolgozik, szintén három részre osztja a gyógyulás folyamatát. Ezek: a biztonság, az emlékezés és gyász, valamint a visszakapcsolódás.
Az első szakasz a stabilizáció és a tünetcsökkentés szakasza, ami lényegében a későbbi szövődmények (pl. PTSD) megelőzésére irányuló krízisintervenciót jelenti. Ilyenkor a fizikális biztonság megteremtése mellett nélkülözhetetlen a kontroll és az önrendelkezés érzésének visszaállítása, valamint a tünetekre való felkészítés és a pszichoeduákció. Természetesen mindez csak megfelelő kliens-terapeuta viszonyban valósulhat meg, olyan elfogadó légkörben, ahol elkerülhető a szégyen és a múltbeli megaláztatások újbóli átélése.
A második szakaszban a konfrontáció, vagyis az emlékezés és a gyász játszik főszerepet. Ebben a fázisban az események rekonstrukciója és átdolgozása történik, ami a traumatikus élményekhez tartozó károsodott memóriafolyamatok és az ezeken alapuló kognitív tartalmak átdolgozását jelenti. Ezáltal a traumás emlékek beilleszkednek a személyes élettörténetbe, és a fájdalmas érzések kifejezhetővé válnak az itt és most biztonságában.
A harmadik szakasz az integráció folyamata, amikor a túlélő megbékél önmagával, és megtörténik a másokhoz való visszakapcsolódás, valamint az elveszített célok újrafelfedezése.
A gyógyulás egy hosszas folyamat, ami csak az emberi kapcsolatok kontextusán keresztül valósulhat meg, hiszen ezek által állíthatja helyre a trauma átélője azokat a pszichés készségeket (bizalom képessége, autonómia, kezdeményezőképesség, kompetenciaérzés, önbecsülés), amelyek a trauma átélése során sérültek vagy torzultak. A trauma felidézése valamennyire mindig fájni fog, sőt, egy-egy nehéz élethelyzetben, krízis vagy stressz esetén ismét felszínre kerülhet. A terápia akkor mondható sikeresnek, ha a túlélő már úgy tud a traumára tekinteni, mint életének egyéb eseményeire, ami bár fáj, de ez a fájdalom elviselhető és az emlék kommunikálható. A gyógyulás legjobb mutatója tehát az, ha a személy képes a mindennapi élet feladataira fókuszálni, örömet találni az életében és a kapcsolataiban, illetve ha van egy valamennyire pozitív jövőképe.
Nagyon lényeges szerepük van a hozzátartozóknak és attitűdjüknek a traumával kapcsolatban. Sajnos megesik, hogy a családi vagy a tágabb társas környezet nehezen szembesül a traumatikus eseményekkel, ezért vagy elhárítják, távolítják a traumát ("lépjünk túl rajta", "felejtsük el", "foglalkozz mással!"), vagy túlzottan bevonódnak a traumát átélt személy lelki világába, vagyis minden lépését figyelik, mert félnek őt egyedül hagyni. Az igazi segítség: ha megérti a környezet a személy valódi igényeit (tudnak távol maradni és közeledni a szükségleteknek megfelelően), valamint biztosítják őt együttérzésükről, és arról, hogy elérhetőek a számára. Fontos a türelem, hogy elfogadja a környezet az esetleges szélsőséges reakciókat is (depresszió, elvonulás, magába zárkózás, vagy düh, indulatkitörések). A traumát átélt személy a gyógyulás során újraépíti az elvesztett bizalmat, ami hosszas gyászfolyamat lehet, és komoly érzelmi hullámzással járhat együtt.
További gyakori, lényeges, sajnálatos kísérőjelenség a környezet részéről az áldozathibáztatás. Fontos tudni és tudatosítani: az erőszak csakis az elkövető felelőssége, sosem az áldozaté. Az erőszak nem a szexuális vágyról szól, hanem mindig az agresszióról, hatalomvágyról, a másik megalázásának vágyáról. A nemi erőszak esetén sok ember (még az igazságszolgáltatók körében is!) súlyosan áldozathibáztató. Van egy hit az emberekben: szeretnének egy igazságos világban hinni, amelyben rossz dolgok csak a rossz emberekkel történnek; azokkal, akik megérdemlik. Ez a gondolat sok embernek hamis biztonságérzetet ad, és ebből is fakad, hogy sokan az áldozatra hárítják a felelősséget. Fontos tudatosítani a környezetben azt is, hogy – mint ahogy a bevezetőben erről már volt szó – a tévhitek ellenére nem csupán szexuális szolgáltatások követelésével lehet elkövetni el szexuális erőszakot, hanem más nemkívánatos viselkedésekkel is, akár szóban, akár tettekkel.
Reziliencia (ellenálló képesség) növelése és traumanövekedés
Bár a támadások legtöbbször váratlanul érkeznek, és felkészületlenül érik az embert, mégis lehetséges megerősödni, olyan készségeket és technikákat elsajátítani, amelyek segíthetnek akkor, ha ilyen helyzetbe kerül valaki. Sokat segít, ha az illetően már volt ilyen tapasztalata, és sikeresen megküzdött vele. Növelhető a tudatosság, a felkészültség. Fontos a tájékozottság, a tények ismerete, és nagyon lényeges az asszertivitás, amely növelhető, fejleszthető.
A kutatások szerint az erőszak-elkövetők kifejezetten abból a célból monitorozzák a potenciális áldozatokat, hogy kiválasszák azokat, akik kevésbé valószínű, hogy védekezni fognak. Emiatt ritkán választanak olyan nőket, akik magabiztosnak tűnnek. Az asszertivitáshoz nemcsak a magabiztos fellépés tartozik, hanem az is, hogy tudatában legyünk a jogainknak, például annak, hogy senkinek nincs joga megérinteni a testünket az akaratunk ellenére. Azért is fontos ez, mert a nőket inkább udvariasságra, kedvességre nevelik, és nem arra, hogy álljanak ki a jogaikért, és szabjanak határokat. Sok esetben még mindig a passzivitás, a gyengeség és a megalázkodás számít nőiesnek. Az erőszaktevők sokszor kihasználják, és a nők ellen fordítják azok passzivitását, kedvességét és alkalmazkodását. Ezért fontos legalább felnőttként megtanulnia a nőknek, hogyan állhatnak ki magukért. Ha határozott a fellépése, és képes kiállni magáért, előfordulhat, hogy elkerülheti a támadásokat.
Felkészülhet valaki emellett úgy is, hogy önvédelmi technikákat tanul. Léteznek kifejezetten nők számára szervezett önvédelmi tanfolyamok, ahol nemcsak védekezési és menekülési technikákat sajátíthatnak el a résztvevők, de olyan készségeket is, amik segíthetnek. Ezek révén az illető (leggyakrabban traumaáldozatok vesznek a tanfolyamokon részt)
- megtanulja tudatosan észlelni a környezetét és a veszélyforrásokat, ezáltal megelőzni, felismerni a veszélyhelyzeteket. (Fontos figyelni a megérzésekre és az ösztönös érzésekre! Beszámolók szerint az áldozatok nagy része félelmet érzett, mielőtt megtámadták, de nem vette ezt komolyan). Megtanulja, hogyan közlekedjen, mely helyeket és helyzeteket igyekezzen elkerülni.
- Megtanulja asszertív viselkedéssel megelőzni, végső esetben pedig kivédeni a támadást.
- Ha mégis megtörténik a támadás, tud segítséget kérni, el tudja látni magát (öngondoskodás).
- Hasznos önvédelmi tippeket tanul, pl. hogy milyen eszközökkel védheti meg magát (pl. kulcscsomó, esernyő, golyóstoll, hajtógázas dezodor).
- Végül olyan mozgás-, rúgás- és ütéstechnikákat tanul, amelyek adott esetben bevethetők. A rendszeres edzések növelik a magabiztosságot, és csökkentik a félelmet.
Fontos, hogy csak akkor segítenek a tanult technikák, ha kellően begyakoroltak, annyira, hogy tudnak szinte már zsigeri szinten működni. Sokan vannak, akik azt hiszik, tudják, mit kell tenni, ismerik is a technikákat, adott helyzetben mégis lefagynak.
Bár adott pillanatban nehéz elképzelni, egy átélt traumának lehetnek pozitív hatása is. Az ún. poszttraumás növekedés kifejezés azt jelenti, hogy a nagy kihívást jelentő élethelyzettel való megküzdés eredményeképp a személy pozitív pszichológiai változást él át: belső erőforrásai gazdagodnak, növekedik az önbecsülése, a belső ereje, az önmagába, a társas kapcsolataiba és a jövőbe vetett hite.
A traumanövekedésről talán legmegrázóbban és leghitelesebben Edith Eva Eger ír A döntés című könyvében. A könyvben elmeséli, hogyan élte túl a náci haláltáborokat, hogyan kísértették őt az ott átélt borzalmak hosszú évekig, és hogyan tudott végül elérkezni a feldolgozásig, megbocsátásig azáltal, hogy pszichológusként bántalmazottaknak segít, és arra tanít, hogy a körülményektől függetlenül dönthetünk úgy, hogy kilépünk saját elménk „koncentrációs táborából”, azaz a jövőt, a szabadságot, a lelki jóllétet választjuk.
