Néhány évtizede, ha egy pár összekötötte az életét, magától értetődő volt, hogy a pénzügyeik is közössé váltak. Ma már nem ilyen egyértelmű a helyzet, a közös gazdálkodástól a külön kasszáig számos változat megtalálható. A gyerektelen pároknál egyre jellemzőbb, hogy mindenki a saját fizetéséből gazdálkodik, a közös költségeket (élelmiszer, lakásfenntartás) pedig felezik. Gyakran a gyerek születése után is gyakran megmarad az enyém-tied szemlélet.
Évszázadokon keresztül a hagyományos szerepmegosztás élt: a férfiak feladata volt a javak megszerzése, az otthon és a család védelme, az anyagi és fizikai biztonság megteremtése, míg a nőké a háztartás vezetése, a gyerekek gondozása, a család összetartása, az érzelmi biztonság megteremtése. A gazdasági dominancia a férfi kezében volt, ő kereste meg a pénzt és ő is döntött a családi költségvetésről. A modern idők, elsősorban is az elmúlt 50 év alapjaiban rengették meg a tradíciókat. A hagyományos szerepmegosztás, a „bevett” viselkedési minták megváltoztak, az azóta eltelt idő azonban kevés volt arra, hogy egyrészt a fejekben is megváltozzanak a régi elvárások, beállítódások és beidegződések, másrészt az új viselkedési minták megszilárduljanak. Ezért ma meglehetősen kaotikus a kép, nincs egyértelmű recept, a személyre szabott megoldásokat családról családra, párról párra egyedileg kell kidolgozni. Gyakorlatilag mindenféle modellel találkozhatunk, a hagyományos közös családi kasszás megoldástól a különböző átmeneti variánsokon keresztül a teljesen elkülönült pénzkezelésig. Általánosságban igaz ugyan – több felmérés eredményei jelzik ezt -, hogy a házasságok és együttélések többségénél továbbra is döntően a közös kassza a jellemző, de a közösen és a külön kezelt pénzek aránya családonként nagyon változatos, és nagyban függ attól, hogy a család mely életciklusban van éppen.
Pénzkezelés a család életciklusától függően
A gyermektelen pároknál, különösen ha még nem is házasodtak össze, ma már sokkal jellemzőbb a külön kassza, mint korábban. A nők munkába állásával, nagyobb önállóságával, társadalmi sikerességük növekedésével már idejétmúlt lett a „férfi fizet mindent” elv, ebben a tekintetben valóban győzött a női emancipáció. Főként a fiatalabb, öntudatos, magas presztízsű állást betöltő, jól kereső pároknál dívik a költségek megosztása. Ezen kapcsolatok hölgytagjai korábban szinglik voltak, megszokták és igénylik az önállóságot. Ugyanakkor a vacsorameghívásokat, a közös utazásokat ilyen párok esetében is döntően a férfi fizeti, a gondoskodó, kedveskedő, „gavallér” férfi sztereotípiája ilyen módon tovább él a modern párkapcsolatban is.
Mérföldkő a kapcsolatban az összeköltözés, mert ettől kezdve közös anyagi kötelezettségek is hárulnak a párra. Általában ilyenkor úgy alakul át a korábbi pénzkezelés, hogy a közös költségeket (rezsi, élelmiszer, albérleti díj, esetleg lakáshitel) közösen fizetik, az ezen túl felmerülő költségeket pedig ki-ki fizeti a saját keresetéből. Következő mérföldkő – ha sor kerül rá – a házasság, ez azonban a pénzkezelés szempontjából inkább csak szimbolikus és érzelmi jelentőségű, nagy változást nem feltétlenül hoz. (Bár a tudatosabb és racionálisabb mai házasulók egy része ilyenkor köt házassági szerződést, hiszen ettől kezdve az anyagi javak már közös szerzeménynek számítanak.)
Annál inkább hoz változást a közös gyerek születése! A gyerekvállalással a nő nagy áldozatot vállal: kikerül a munka világából, átmenetileg a szociális ellátásokra és a férj/apa anyagi támogatására lesz utalva, nemcsak személyében ő, hanem a közös gyerek is. Ilyenkor külön kasszán maradni megoldhatatlan vagy mérhetetlenül igazságtalan lenne, tehát a közös kassza ebben az életszakaszban nyer nagyobb létjogosultságot. Ha valaki – jellemzően a férfi – ilyenkor görcsösen ragaszkodik a korábban jól működő enyém-tied szemlélethez, az törvényszerűen szül problémákat a párkapcsolatban.
A kapcsolat tükre
A pénzkezelés az egész kapcsolatnak a tükre. Pontosan tükrözi azt, hogy ki milyen viszonynak képzeli pontosan az élettársi kapcsolatot vagy házasságot, mit vár tőle. Nem az alkalmazott formula a lényeg, hanem hogy a partnerek hogyan képesek egyeztetni, kommunikálni, mennyire tudnak egyetérteni, döntést hozni, kommunikálni, konfliktust kezelni. A pénzügyi problémák hátterében gyakran komolyabb párkapcsolat gondok húzódnak. Ha a felek egyáltalán nem tudnak megegyezni a pénzügyi kérdésekben, akkor feltételezhető, hogy egyéb érzelmi, kapcsolati, kommunikációs, együttműködési stb. problémáik is vannak.
Sajnos gyakori, hogy a pénz a hatalomgyakorlás eszköze lesz: az egyik fél a pénzügyek kontrollálásával akarja saját kapcsolati dominanciáját biztosítani, fontosságát demonstrálni, partnere önállóságát aláaknázni, ezáltal őt alávetni, önértékelését megingatni. Erre példa az az apa, aki a saját monopolhelyzetét teremti meg a pénzkezelésben, kizárólag saját belátása szerint, egyedül dönt a pénz felhasználásáról, míg felesége otthon van a gyerekkel, tehát saját jövedelme nincs, vagy alig van. Ha párja valamilyen extrát szeretne, akkor vagy tőle kell kérnie, vagy pedig korábbi megtakarításaihoz kell nyúlnia, ha van ilyen. Az ilyen párkapcsolatban súlyosan sérül a kölcsönösség.
A család sok tekintetben megváltozott az elmúlt évtizedekben, de elsődleges szerepe nem változott: még ma is a család - lenne - az érzelmi biztonság legfőbb forrása, biztosítéka. Az érzelmi biztonságot nyújtó, harmonikus párkapcsolat alapja pedig az adás és kapás, intimitás és szuverenitás egyensúlya és kölcsönössége. A jól működő kapcsolat attól működik jól, hogy a partnerek valóban partnernek, egyenlőnek, egyforma fontosságúnak érezhetik magukat. Ha az egyensúly megbillen, ha a másik kontrollálása, az erőfitogtatás kerül előtérbe, ha valamelyik fél kiszolgáltatott helyzetbe kerül, ott nagyon nagy baj van. Ha például az egyik fél elveszíti az állását vagy kiesik a jövedelme, akkor sem borulhat fel a fontossági, érzelmi egyensúly.
A pénzkezelésben tehát nem a módszer és az arányok a lényeg, hanem hogy közös megbeszélés, közös döntés eredménye legyen a mindkét fél által elfogadott megoldás. Ezen belül, ennek az elvnek a betartásával olyan variációt választanak, amilyet csak akarnak. Ha a feleségnek az a jó, hogy a férje kezelje a pénzt, és ő előre meghatározott mennyiségű „zsebpénzt” kapjon, akkor bármilyen furcsa is ez másnak, a kívülállónak, el kell fogadni, mint számukra jó megoldást. Vigyázat, a látszólagos egyetértés azonban nem mindig jelent valódi elfogadást! A lemondó belenyugvás gyakran elfojtott, ki nem mondott negatív érzelmeket, rejtett konfliktust takar! Minden két emberen múlik: a méltányosságot nemcsak elvárnom kell, hanem ki is kell tudnom fejezni, érvényesítenem kell a jogos igényeimet! Ha valaki hosszú időn keresztül, akár anyagilag, akár érzelmileg elnyomott helyzetben van, az az esetek döntő többségében maga is tehet róla.
Ha közös a kassza
A legtisztább eset az, amikor mindkét fél egy közös számlára utalja a teljes jövedelmét, és a kötelező kiadások után maradt összeggel mindketten szabadon rendelkeznek. Ez az "ideális" helyzet azonban egyrészt nagyfokú tudatosságot, megbízhatóságot, magas szintű gazdasági intelligenciát kíván mindkét fél részéről, másrészt tökéletes bizalmat a másik felé, harmadrészt pedig a jobban kereső házastárs önzetlenségét, hiszen ő többet rak a közösbe. Ilyen esetben a felek nem tartoznak egymás felé elszámolással, mert mindketten pontosan tudják, meddig nyújtózkodhatnak. Ismerik és tiszteletben tartják a másik vágyait, és éppen ezért alkalmanként – és kölcsönösen - elő is segítik annak megvalósulását.
Ez persze az esetek nagy részében nem ilyen ideális formában valósul meg. Még ha túllépnek is a felek azon, hogy különböző jövedelmükből adódóan nem egyforma mértékben járulnak hozzá a közös költségvetéshez, valakinek a közös vagyont kezelnie is kell. A családi „pénzügyminiszter” – leggyakrabban az, akié a pénzügyi fölény, azaz aki a több pénzt kereste - aztán valahogy beosztja a pénzt, a másik félnek pedig a kötelező kiadások után már kérnie kell a saját kedvteléseire, igényeire. Ez nem mindig megy konfliktusok nélkül.
Külön kassza
Többféle megoldás létezik erre is. Fel lehet osztani a különböző költségvetési területeket, például sok helyen a férj fizeti a rezsit a saját jövedelméből, a feleség területe pedig a „konyhapénz”. A jövedelmükből fennmaradó részt pedig saját zsebpénzként kezelik. De van olyan család is, ahol az az elv, hogy minden közös költséget – beleértve a közös gyerek költségeit is - feleznek, egyébként pedig maguk gazdálkodnak a saját fizetésükből. Ez a tipikus külön kasszás megoldás, ami odáig is elmehet, hogy pontos elszámolást vezetnek, amelybe - egészen az utolsó Túró Rudiig - mindent feljegyeznek. Akár ez is működőképes lehet, de csak akkor és addig, ha mindkét fél közel azonos jövedelemmel rendelkezik. Ha ebben bármi változás áll be, azaz az egyik félnek jelentősen csökken a jövedelme, a rendszer megborul, a „szegényebb” félnek akár a teljes keresete elmegy a közös kiadásokra. Ez az egyenlőtlenség, igazságtalanság – ha nem korrigálnak - a kapcsolat egyéb rétegeibe is továbbgyűrűzik, a házasság tönkremehet.
A külön kassza adhatja az önállóság, szabadság érzetét a nőnek – vagy a férfinak -, de csak megfelelően magas és a másikétól nem túlságosan különböző jövedelem esetén, és akkor, ha bármiféle változás esetén rugalmasan változtatható a rendszer, természetesen közös megállapodással. Egyéb esetben a kisebb jövedelmű felet kiszolgáltatottá teheti. Ráadásul, ha folyamatosan figyelni, számolgatni, könyvelgetni kell, hogy ki mennyit adott bele, az egyrészt kevéssé életszerű (gyakorlatilag kivitelezhetetlen), másrészt előbb-utóbb megmérgezi a kapcsolatot, megöli a bizalmat. Az együttélés, a szereteten alapuló párkapcsolat márpedig bizalmat feltételez a másik iránt, bizalom nélkül a párkapcsolat egyéb téren sem működik.
Egyéb megoldások és a „dugipénz” kérdése
Olyan család is van, mégpedig nem egy, ahol elvileg közös a kassza, de olykor kiderül, hogy mindketten tartanak meg maguknak pénzt, aminek elköltéséről nem feltétlenül számolnak be a másiknak. Van-e létjogosultsága az ilyen saját zsebpénznek, vagy akár a „dugipénznek”egy párkapcsolatban?
Különbözőek vagyunk, különböző családi háttérrel, mintákkal, értékrenddel érkeztünk a házasságba. Ha az alapvető értékeink közösek, akkor nem kell teljes mértékben „hasonulni” a másikhoz. Ha az egyik fél spórolós, a másik pedig költekezőbb, vagy alapvetően nem költekező, de néha-néha hajlamos impulzívan, örömszerző célzattal vásárolni, akkor a másik lehet méltányosan elnéző, hagyhat nagyobb szabadságot is. Meggyőződésem, hogy a jó párkapcsolatokban szükség van saját zsebpénzre, ahogy szükség van önállóságra és szabadságélményre is. Legjobb, ha ezt nem kell dugdosni, ha mindkét fél elismeri a létjogosultságát. Ha az előbb leírt bizalom megvan, akkor nem kell mindig és mindenről beszámolni, elszámolni. A „dugipénz” más kérdés, erről már inkább megoszlanak a vélemények. Sokan úgy gondolják, hogy teljes bizalom esetén nincs szükség dugipénzre. Ugyanakkor mások úgy vélik, a házasságban, tartós párkapcsolatban is megengedhetők apróbb titkok, és ebbe – bizonyos határok között - belefér a dugipénz is. Természetesen csak odáig, amíg senki nem a másik elleni visszaélésre használja fel a „kis titkait”, és ha a közös érdek felül tudja írni esetenként az egyéni érdekeket.
Összességében tehát a pénzkezelésben is - mint annyi minden másban - az arany középút a legjobb megoldás: ha kicsit közös, kicsit pedig privát az a bizonyos kassza. Természetesen ez a „vegyes” megoldás is csak megfelelő együttműködés, folyamatos kommunikáció, elszámolás és egyeztetés mellett működhet. Ez áll talán a legközelebb ahhoz a fajta családi működéshez, amelyet ideálisnak képzelünk, és amelyről vágyakat szövögetünk, amikor jövendő családi életünket tervezgetjük: együtt tervezni, közösen célokat megfogalmazni, kikalkulálni a közös élethez szükséges költségeket, együtt összedobni a pénzt, természetesen a jövedelem arányában. A közös gazdálkodás – és felelősségvállalás - mellett azonban megmarad az egyéni szabadság is, hiszen a közös családi kasszán felül mindenkinek marad privát pénze is, amivel egyedül, saját belátása szerint gazdálkodhat.
Megjelent: Kismama, 2014. március. Pénzkezelés: a kapcsolat tükre címmel
