Nem szeretjük az irigységet. Az irigység pejoratív hangzású szó. Már a szó hallatán is megjelenhet lelki szemeink előtt egy jellegzetes kép: keserűségbe torzult arc, összehúzott szemek, lebiggyedő száj, egy sanda pillantás, esetleg egy ronda zöld (vagy sárga) kis manó. Kinek mi. De biztos, hogy valami visszataszító dolog.
Az irigységet nagyon csúnya tulajdonságnak tartjuk, összemossuk az áskálódással, a gonoszsággal, az ártani akarással, a rosszindulattal. A Biblia is a hét főbűn közé sorolja - minden vallásban és kultúrában bűnös dolog. Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy minden ember találkozik vele, akár mint irigyelt, akár mint irigykedő – tehát nagyon emberi tulajdonság is. Mit kezdjünk tehát az irigységgel?
Irigység, mint ösztönös motiváció – a társas összehasonlítás eszköze
Fontos tudni, hogy az irigység alapvetően nem jó vagy rossz tulajdonság, hanem eredendően egy ösztön. Evolúciós eredete és haszna nyilvánvaló. Az erőforrások mindig is korlátozottak voltak. Az evolúció úgy formált minket, élőlényeket, hogy amiben csak tudunk, abban folyamatosan törekedjünk előnyre, mert bármiféle előny növeli az életben maradás és a sikeres szaporodás esélyét. Sőt, nemcsak előnyre kell törekedni, ennél időnként, kiélezett helyzetekben, sokkal drasztikusabb a harc: az erőforrások szűkössége miatt azokat a javakat, amelyekkel az állat vagy az ember nem rendelkezik, el kell vennie fajtársától, ha életben akar maradni vagy erős akar lenni.Az irigység ösztön-voltát legjobban éppen a kisgyerekek korán megnyilvánuló irigysége bizonyítja, amikor pl. nem akarja oda adni játékát egy másik gyereknek, vagy éppen a testvérének. Csakhogy a fejlődés, érés lényege éppen az, hogy az elsődleges, gyermekies ösztönökön a szocializáció során felülkerekedjünk, azaz megtanuljuk szabályozni ezeket. A javakért való agresszív harc, követelőzés, a kisajátítás igénye a szocializációnk során szelídül, de az irigység, mint érzelem és mint motiváció nem szűnik meg, legfeljebb az irigység tárgya alakul át: konkrét tárgyak, játékok, javak helyett mások sikereire (karrier, szép külső, sportos alkat, szép család, élménydús élet) leszünk irigyek. A szocializáció sikerétől függ az, hogy az irigység tartós vonásként beépül-e a személyiségbe, vagy pedig eseti megnyilvánulás marad.
Az előzőekből (evolúciós ösztönelmélet) úgy tűnik, mintha az irigység egy negatív, bár szükségszerű érzelem lenne. Az irigység azonban nem feltétlenül negatív. Az énfejlődésünk szempontjából teljesen természetes és nagyon fontos érzelem. Társas lények vagyunk, társas kapcsolatokban élünk, és nagy igényünk van arra, hogy önmagunkat ebben a társas létben elhelyezzük. Önmagunk másokkal való összehasonlítása, másokhoz mérése normális és hasznos viselkedés, hiszen pontosan abban segít, hogy elhatárolódjunk másoktól, és megerősítsük önazonosságunkat, amely fontos része az egészséges személyiségfejlődésnek. Az önazonosság leegyszerűsítve azt jelenti, hogy van önmagunkról egy tudásunk: kik vagyunk, milyenek vagyunk, mit értünk el, mennyit érünk, hova tartunk. Csakhogy ha elveszítjük a kapcsolatot az eredeti, természetes énünkkel, akkor hajlamossá válhatunk kényszeresen hasonlítgatni önmagunkat másokhoz: barátokhoz, kollégákhoz, szomszédokhoz, celebekhez, kinek mi a referenciacsoportja. Ilyenkor lesz az eredeti attitűdből romboló érzelem.
Az irigység típusai. Jóindulatú (konstruktív) és rosszindulatú (destruktív) irigység
Többféle irigység létezik – nagyon fontos közöttük különbséget tenni. Az irigykedés, mint esetenkénti reagálás egész más, mint az az irigység, amelyik visszatérő, jellemző cselekvési tendencia, vagy akár személyiségvonás.
Beszélhetünk az irigységről, mint
- érzelemről,
- motivációról, késztetésről,
- esetenkénti reagálásról
- visszatérő, jellemző cselekvési tendenciáról
- személyiségvonásról.
A kártékony irigység a másik ellen irányul. Ez a rossz értelemben vett, agresszív versengés. Forrása általában a frusztráció és az ebből származó tehetetlenségérzés, ami olyan védekező mechanizmusokra késztet, mint az önigazolás, vádaskodás, bűnbakkeresés. Eredménye pedig a nyílt vagy rejtett ártó szándék, indulat, gyűlölködés. Lélektani alapja általában önértékelési probléma, önbizalomhiány - ezek miatt a személy nem tud egészségesen megküzdeni a frusztráció és sikertelenség érzésével. Ha ez a személyiségbe beépült, tartós vonássá válik, akkor a háttérben vagy valószínűséggel, kisgyerekkori sérülés, csalódás vagy pedig elkényeztetés áll.
A jóindulatú irigység ezzel szemben előrevivő, ösztönző, fejlődésre késztető érzelem. Mások helyett önmagunkra irányul és jóra késztet. Fölébreszti bennünk az egészséges versenyszellemet és ambíciót. Arra ösztönöz, hogy a másik példáját alapul véve törekedjünk valamire, amit eddig nem akartunk vagy nem sikerült elérni. Hogy meghaladjuk magunkat. Ez a fajta irigység mindig pozitív érzelmekkel, csodálattal, elismeréssel keveredik. Birtoklásához a személyiség megfelelő differenciáltság, magas érzelmi intelligencia, önismeret és önreflexió szükséges.
A kettő között van az esetenként mindenkiben fellépő irigység, amelyet akkor tapasztal valaki, amikor a másik elérte azt, amit ő nem. (Ez a fajta irigység tehát esetenkénti reakció, nem személyiségvonás.) Ilyenkor az érzés csak mérsékelten negatív, nem destruktív, nincs benne ártó szándék és gyűlölködés. Negatív érzéseink ilyenkor inkább magunkra irányulnak: miért nem sikerült elérni nekünk ugyanazt? Nem destruktív, bár nem is hoz pozitív érzéseket az az irigység sem, amit a másik szerencséje, vagyona, adottságai, egyéni tehetsége miatt érzünk - ha felismerjük, hogy ezek rajtunk kívül álló tényezők, amelyek eléréséhez nem elég a kitartás, erőfeszítés, akarat.
A destruktív irigység és személyiségdinamikai tényezői
Ha belegondolunk, a történelem során az irigység rengeteg gonosz tettre, viszálykodásra, értelmetlen rombolásra, támadásra vagy egyenesen háborúra is sarkallt embereket. A monda szerint már a trójai háborút is irigység (vagy rokona, a féltékenység) okozta. A középkori boszorkányperekben a feljelentő megkaparintotta a megvádolt vagyonát, az Újvilág felfedezéskor a bennszülöttek lemészárlása is ide kapcsolódik, az antiszemitizmus gyökere is részben az irigység, és az ÁVH-hoz befutó feljelentéseket is elsősorban az irigység motiválta. A jelen kori makro- és mikroszociális problémák, etnikai konfliktusok, előítéletek, politikai lejáratókampányok, de az iskolai zaklatások, kiközösítés, a munkahelyi áskálódás, a gonosz pletykák vagy az interneten tapasztalható trollkodás hátterében is többnyire a rosszindulatú irigység fedezhető fel.
Mint már említettem, az irigység lélektani eredete a sikertelenség érzéséből fakadó frusztráció és tehetetlenségérzés, ami védekező mechanizmusokra készteti az átélőt (önigazolás, vádaskodás, bűnbakkeresés). A destruktív érzések meggátolják az empátiát és az együttérzést, de kifejezetten észlelési problémákhoz, hiányosságokhoz is vezetnek. Az irigy emberek általában csak a felszínt látják. Saint Exupéry írt egy tanmesét a lantművészről (Citadella című művében): „Ti csak azt látjátok kívülről, hogy amikor a pódiumon fellép, akkor tökéletességgel, teljes szabadsággal uralja a hangszerét – és ezt elirigylitek tőle. De nem látjátok akkor, amikor a pódiumról lelépve, otthon gyötri magát.” Az emberek hajlamosak a felszínt, a külcsínt, az eredményt látni csak – a mögöttes munkát nem. E mögött is védekezés, szakszóval énvédő mechanizmus van. Kényelmesebb arra fogni, hogy az illetőnek biztos szerencséje van, tekintélyes személyek állnak mögötte, csalással, tisztességtelen úton érte el az irigyelt sikert - mint szembesülni azzal, hogy mekkora erőfeszítést kellene tenni ahhoz, hogy én is ugyanazt érjem el. Ez az ún. kognitív disszonancia jelensége. Kognitív disszonancia (össze nem illés) az a belső konfliktusos állapot, ami akkor lép fel, amikor a viselkedésünk ellentmondásban van meggyőződésünkkel, értékeinkkel. Ez szorongást okoz, amelyet azzal csökkenthet az érintett, hogy korábbi véleményét megváltoztatja, hozzáigazítja a viselkedéséhez, úgy, hogy megmagyarázza, racionalizálja a cselekedetet vagy a döntést. Az irigység esetében ez a disszonancia-csökkentés így néz ki: „Valaki más elért valamit, amit én nem tudtam elérni. Mivel én nem lehetek egy tehetségtelen ember, egy lúzer, csak úgy tudom feloldani ezt a gondolati ellentmondást, hogy azt feltételezem, hogy ő se jobb nálam, tehát biztos csalt.”
Ebből adódik az irigység kapcsolata a siker, sikeresség fogalmával. Az irigyeltség kifejezéshez asszociáljuk a sikerességet. Az irigység mindig feltételez egy másik, az irigykedőnél sikeresebb embert. A sokak által irigyelt embert sikeresnek tartjuk, akkor is, ha sok információnk nincs is róla. Sokan vélik, hogy a siker igazi mércéje az irigykedők száma. „Az irigység az elismerés legőszintébb formája” - tartja a mondás is. Vagy más oldalról: „A siker legnehezebb része az, amikor megpróbálsz találni valakit, aki együtt örül veled” – mondta Bette Midler. A boldogságkutatás rámutatott arra, hogy az emberek gyakran nem is jövedelmük abszolút mértékét, hanem a másokéhoz való viszonyát tartják fontosabbnak. Richard Layard Boldogság című könyvében hivatkozik egy vizsgálatra, amelyben harvardi egyetemistáktól azt kérdezték, melyik világban szeretnének inkább élni: abban, amelyben ők évente 50 ezer dollárt keresnek, de mások 25 ezret, vagy abban, amelyben ők évente 100 ezret, de mások 200 ezret keresnek. A hallgatók fele inkább választotta volna azt az életet, amelyben abszolút értelemben bár kevesebbet, viszont másokhoz képest többet keres. „Nem az a baj, hogy az élet tele van nehézséggel, hanem az fáj piszkosul, ha mások boldogabbak nálad” – mondja a Jack Nicholson által életre keltett Melvin Udall, a kiállhatatlan, mizantróp író a Lesz ez még így se című filmben.
Hogyan hathat a folyamatos irigykedés a lelki egészségre? Mint minden negatív érzelem, ha eluralja a pszichét, betegíthet. Keserűséghez, depresszióhoz, ellenségeskedéshez, negatív, destruktív gondolatokhoz, indulatokhoz, rejtett, feldolgozatlan agresszióhoz vezet (a nyílt agressziót a társadalmi együttélés szabályai jobban letiltják, ezért az ritkábban is jelenik meg, de a burkolttal, rejtettel nem tudnak mit kezdeni ezek a normák).
Az irigység hosszú távon szervi betegségekhez is vezethet. Az egyre inkább terjedő holisztikus orvoslás abból indul ki, hogy test-lélek–szellem hármasa elválaszthatatlanul hat egymásra. Az egészség nem csupán a fizikai testünk helyes működését jelenti, hanem azt, hogy testi- lelki-szellemi egységként, "egészként", harmonikusan funkcionálunk. Minden betegség, a mentális és a kifejezetten fizikális, szervi megbetegedés is jele annak, hogy lelkünkben megszűnt a harmónia. Az irigység ismert szimbóluma a sárga szín, és gyakran hozzák kapcsolatba az epével, ill. az epebántalmakkal. Sokan vallják, hogy vannak beszélő tünetek, azaz egyes szerveink és azok megbetegedései tükrözik azt, hogy miben van lelki elakadásunk. Ezeket megfigyeléseket a népi bölcsességek is tükrözik: például az olyan mondások, mint hogy „elönti az epe”, „epés megjegyzést tesz”, „elsárgul az irigységtől”. Az epebántalmak a visszafojtott harag, a düh megbetegedései – és itt nem nehéz a kapcsolatot az irigységgel is felfedezni.
Kulturális különbségek. Magyarok és irigység
Kulturális különbségek vannak abban, hogy melyik nép hogyan áll az irigységhez. Szendi Gábor írja, hogy „a keleti ember hagyományosan szeret beolvadni a közösségébe, fél kitűnni és sikeresnek lenni, mert a siker izolál, elszakít a többi embertől. Ezzel szemben a nyugati ember sikeres akar lenni, éppen hogy ki akar válni az arctalan tömegből. A nyugati mentalitás szerint az a jó, ha az embernek sok irigye van, a keleti ember fél attól, hogy irigye legyen.” A kínai ember saját teljesítményét lekicsinyli, mert tart attól, hogy bárki kevélynek gondolja őt. A nyugati ember ezt álszentségnek vagy az önbizalom hiányának értelmezi. Természeti népeknél még ma is az a szokás, hogy a vadászott, gyűjtött élelmet egyenlően el kell osztani a törzs tagjai között, ha valaki a zsákmány egy részét elrejti, azt szigorúan megbüntetik. A navaho indiánoknak nincs is olyan fogalmuk, ami a személyes sikert vagy teljesítményt jelentené, mert úgy gondolkodnak, hogy ha valakinek jobban menne a sora, az mindig más rovására történne. Ezért igyekeznek elkerülni a sikernek még a látszatát is. Ha valakinek túl jól megy, azt boszorkánysággal, gonosz varázslattal vádolják meg.
Érdekes vetülete az irigységnek a magyar néplélekről kialakult sztereotípiák és az irigység kapcsolata. Minden néppel szemben kialakulnak sztereotípiák, meggyőződések. Gyakran hallani olyan megítéléseket, hogy a magyar ember irigy, áskálódó, széthúzó, aminthogy azt is, hogy borúlátó, panaszkodó és pesszimista. Az ismert vicc szerint egy amerikai, svájci és magyar gazdának elpusztult a tehene, de megjelenik a jó tündér, aki teljesíti egy-egy kérésüket. A svájci gazda egy tehenet szeretne a régi helyett, az amerikai kettőt, mert az a biztos, mire a magyar azt kívánja, hogy „dögöljön meg a szomszéd tehene is”. (Csak az olvasmányosság kedvéért idézek egy másik viccet is, ami ugyanúgy a magyar lelkületről szól. Egy ember meghal, pokolra kerül, az ördög körbevezeti. Lát egy gödröt, emberekkel tele. A gödör fölött egy fegyveres őr áll. Megkérdezi az ember az ördögöt: „Kik ezek?”
„Ők az oroszok. Ha valaki megpróbál kimászni, az őr lelövi.” Mennek tovább, lát egy másik gödröt, előtte egy tábla, "ne mássz ki" felirattal. „Kik ezek?”- „Ők a németek, nekik elég, ha csak kitesszük a táblát, betartják a szabályt.” Mennek tovább, ott van egy harmadik gödör, teli emberekkel – de se tábla, se őr. „Kik ezek?” „Ők a magyarok.” „És ők nem másznak ki?” „Ó, hát attól nem kell félni. Ha az egyik ki akar jönni, a másik visszarántja.”
A Szegedi Egyetem szociálpszichológusai 2008-ban készítettek egy felmérést a magyarok és a siker viszonylatáról. Ebben az olvasható, hogy a magyarok általában irigyek mások sikereire, és a győztes, sikeres emberhez gyakran kötnek negatív tulajdonságokat. Például a gazdagok a legtöbb magyar szemében tisztességtelen emberek. A sikerhez az alábbi fogalmakat párosítják: immoralitás, agresszió, gátlástalanság, mások eltiprása.
Anélkül, hogy ebbe a monumentális szociálpszichológiai témába túl mélyen bele kívánnék menni, csak pár gondolatot hoznék ide. Tény, hogy a magyarság a történelem során rengeteg hányattatáson ment keresztül, emiatt van egy transzgenerációsan megjelenő frusztráció – ennek feldolgozatlansága jelenik meg a magyarok pesszimizmusában. Az elnyomatás, amihez általában a kisembert sújtó nyomor, szegénység is társult, frusztrációt és tehetetlenségérzést vált ki, gyakran vezet oda (az evolúciós pszichológia számos magyarázattal szolgál erre), hogy ilyenkor negatív lélektani folyamatok indulnak be, a túlélési ösztön kerül előtérbe a hosszú távú gondolkodás helyett: az emberek csak hogy pillanatnyi helyzetükön javítsanak, próbálnak kicsit közelebb kerülni a „húsos fazékhoz”, akár mások kárára is. Ebből aztán általános bizalmatlanság és irigykedés származik. Egy sikeres embernek sokkal könnyebb felülkerekednie a saját irigységén, egy jobb gazdasági helyzetben levő országban is könnyebb kevésbé irigynek lenni, hiszen ahol több a lehetőség, ott más sikere nem korlátozza az enyémet (mindenki odafér a „húsosfazékhoz”).
A közösségi média szerepe
A közösségi média (Facebook, Instagram, TikTok és társai) egy olyan világot teremtett, amelyben mindenki fantasztikusnak tűnik. Sokszor, sok szó esett már arról, hogy a fogyasztói társadalom és terméke, a közösségi média felerősíti a nárcisztikus tulajdonságokat, viselkedésmódokat. Ezt kiegészíthetjük azzal is, hogy az irigység terjedésének is kedvez. Korábban is voltak olyan emberek, akik alacsony önértékelésük vagy gyenge identitás-érzésük miatt mindig másokhoz hasonlítgatták magukat. A különbség most az, hogy a közösségi médiában megjelenő, irreális mintát közvetítő képek, üzenetek elárasztanak bennünket. Míg régebben a környezetünkben csak néhány ember életére, javaira, boldogulására láttunk rá, csak egy szűk körrel kellett összemérnünk magunkat, addig a közösségi média csúcsra járatja és túlterheli a társas összehasonlítást: ezerrel, szűretlenül ömlik ránk az információ, mindig lesz fiatalabb, szebb, jobb, sikeresebb, gazdagabb, vagy legalábbis a látszat azt fogja mutatni. Merthogy ez a lényege: a Facebook és más közösségi média saját önmegjelenítésünknek, Goffmann kifejezésével élve homlokzatunk megjelenítésének fontos terepe. Ezért aztán sosem a szürke valóságot, hanem annak a megszerkesztett, filterezett, fotoshopolt, kiszínezett változatát látjuk.
Kutatások szerint a felhasználók jó részénél negatív érzelmeket vált ki, ha ismerőseik boldog bejegyzéseit, nyaralási fotóit nézegetik. Minél többet tartózkodik valaki a Facebookon, annál rosszabbul érzi magát, annál nagyobb irigységet tapasztal meg. Miután a képszerkesztő alkalmazásokkal létrehozott fizikai „tökéletesség” szinte normává vált a közösségi médiában, ez szorongást, depressziót, tesképzavarokat, sőt, testdiszmorfiás zavart okozhat a felhasználókban. (A testdiszmorfiás zavar – BDD - valamely képzelt vagy eltúlzott testi deformitástól való kóros aggodalom.) Ha valakinek sérült az személyiségfejlődési folyamata, az önértékelése, ha nincs a személyiségének egy szilárd belső magja (ezt nevezzük identitásnak), ezért kényszeresen és kórosan másokhoz hasonlítja magát, akkor ő még inkább ki van téve ezeknek a hatásoknak.
Hogyan küzdhetjük le a mások élete iránti negatív irigységet?
Az, hogy az ösztönös késztetéseink hogyan épülnek be a személyiségünkbe, a szocializációnk során elsajátított önszabályozáson múlik. Sok múlik tehát a családi mintán, szülői attitűdökön, neveltetésen. De felnőttként is, sőt, felnőttként bármikor dönthetünk úgy, hogy a káros megnyilvánulásainkat tudatosan megváltoztatjuk, hatékonyabb módszereket tanulunk: azaz dolgozunk magunkon.
A változás legelső lépése mindig a felismerés és a szembesülés. Pszichológusként szinte sosem úgy találkozom az irigységgel, hogy, hogy valaki úgy érkezik, hogy „azért jöttem, mert irigy vagyok” -, legtöbbször burkoltan, becsomagolva, más problémákkal álcázva jelentkezik, és nagyon ritkán van rálátása az illetőnek. A belátás csak hosszas lélektani munkával érhető el, de ha ez bekövetkezik, nagyon sok probléma szinte varázsütésre megoldódik, hiszen a valódi probléma legtöbbször nem a külső nehézségekben van, hanem a hozzáállásban, attitűdben. Az irigységet érdemes egy jelzésnek tekinteni. Ha észleljük, felismerjük magunkon a destruktív irigység negatív jeleit (feszültség, düh, frusztráció), akkor az legyen fontos figyelmeztető jel, hogy dolgunk van magunkkal. Meg kell értenünk, miről szólhat, mit üzenhet, mi az, ami nem jól működik az életünkben, vagy pedig milyen feldolgozatlan traumára utal.
Másodszor: Fel kell ismerni, hogy nem mások okozzák a bajainkat, hanem mi magunk vagyunk felelősek az életünkért. Ha ezt felismerjük, akkor az irigység irracionális természetével szembesülünk, belátjuk azt és leszámolunk vele: semmi értelme, hogy más iránt valamilyen ellenszenvet érezzünk azért, mert valamit elért, amit mi nem; ez nem az ő hibája. Mások helyett saját magunkra kell fókuszálnunk. El kell kezdenünk gondolkozni azon, hogyan tudnánk a saját életünket boldogabbá tenni, ehhez pedig min kéne változtatni. Változtatni két dolgon lehet: a külső körülményeken vagy a belső attitűdön. Nem biztos, hogy konkrétan arra vágyunk, amit irigylünk másoktól. Ehelyett inkább azt kell szem előtt tartanunk, mi az, amitől mi jól éreznénk magunkat a saját bőrünkben. Döntést kell hoznunk: innentől nem másoknak akarunk megfelelni, nem másokhoz mérjük magunkat, hanem saját magunkhoz. Mások helyett megtanuljuk inkább saját magunkkal összehasonlítani magunkat. Fel lehet tenni a kérdést: Jobb-e az életem, mint amilyen tegnap volt? Jobb-e, mint tavaly vagy öt évvel ezelőtt? Voltak-e céljaim és elértem-e őket? Vannak-e álmaim, amelyekért érdemes reggel felkelni és tenni, hogy elérjem őket? Vannak-e új céljaim, amelyek értelmet adnak a mindennapjaimnak?
Harmadszor: Át kell dolgoznunk magunkban az irigykedést hajtóerővé, motivációvá, ambícióvá. Ezt úgy érhetjük el, ha a másik ember pozitív példájából okulva kitűzünk egyéni, számunkra elérhető célokat. Tehát mások élete helyett a saját fejlődésünkre fókuszálunk, azon dolgozunk. Konkrétan hogy kezdjünk hozzá? Például úgy, hogy az irigységet átfogalmazzuk: “Irigy vagyok, és ez arra késztet, hogy…” Ezen a ponton érdemes számba venni, akár össze is írni egy lapra, hogy milyen lépésekre van szükség ahhoz, hogy az irigyelt dolgot (munkát, állást, házat, kocsit, nyaralást, külsőt vagy boldogságot) elérjük. Érdemes viszont azt is tudatosítani, hogy mindig lesznek olyan dolgok, amiket, még ha megfeszülünk, akkor sem tudunk elérni, mert rajtunk kívül álló tényezőkön múlnak. Ha olyan dolgot irigylünk, ami elérhetetlennek tűnik, akkor érdemes fókuszt váltani: arra helyezni a hangsúlyt, amiben viszont mi vagyunk többek, jobbak. Fontos, hogy tudjunk hálát érezni: a hiányok helyett azt tudatosítani, hogy miért lehetünk hálásak, vagyis a „mi nincsen” helyett a „mi van” szűrőt tesszük fel. A hálaérzés, a negatív szűrő letevése mind-mind tanulható készségek.
A közösségi média tudatos használata is fontos. Annak tudatosítása, hogy amit látunk, az nem a valóság. Tudatosítani azt is, hogy akik rendszeresen az arcunkba tolják privát életük minden mozzanatát, többnyire maguk is önbizalomhiányban szenvednek, alacsony az önbecsülésük, és szoronganak. Itt is fontos a tudatos döntés. Az ember megteheti, hogy kiszáll a mentális versenyből, ha észreveszi, hogy iriggyé vált, és ez őt rombolja. Igyekszik csökkenteni a szociális médiában való jelenlétet, korlátozni az ott töltött időt. Ugyanúgy kezelni, mint bármi más rossz szokást: igyekszik leszokni, más örömforrást keresni helyette. Nem hasonlítgatja magát másokhoz, nem foglalkozik mások kiszínezett életével, nem nézegeti kényszeresen a Facebookot, hanem a saját életét éli, a saját céljait fogalmazza meg, a saját tempójában halad, a saját fontossági sorrendje és értékrendje szerint.
