Dicsérd helyesen!

Ez a cikk a Brendon Baba magazin is megjelent, itt most az eredeti változatot adom közre.

Dicsérjük, de hogyan?

A gyermekek dicséretéről

Azt talán már minden szülő tudja, hogy a gyermeke felé irányuló dicséret jó, hasznos, építő. Korábban ez sem volt egyértelmű. Sokan gondolták azt, hogy a dicséret egyenlő az elkényeztetéssel, és ha az életre akarjuk őt felkészíteni, akkor többet érünk, ha inkább „nyesegetjük a vadhajtásokat”. Ennek ellenére főként az anyukák – az „érző anyai szív” sugallatára talán - ösztönösen is dicsértek, egészen addig, amíg mások az orrukra nem koppintottak, hogy „elkényeztetik a gyereket”, „túl nagy lesz az egója”. Ma már gyermeknevelési szakkönyvek is sokat foglalkoznak a dicséret pozitív hatásaival, és a köztudatban is átalakult a dicséret megítélése. Talán kevesebb szó esik azonban arról, hogy a dicsérnek is számos válfaja létezik, és nagyon nem mindegy, hogyan dicsérünk.
A dicsérettel, megerősítésekkel a pozitív önképének, önbecsülésének és önbizalmának alapköveit rakjuk le. Számos vizsgálat, de a mindennapi tapasztalataink is azt bizonyítják, hogy a pozitív önértékelésű, önbizalommal rendelkező emberek sikeresebbek a munkában és az emberi kapcsolatok terén is, ezáltal kiegyensúlyozottabbak és boldogabbak. Az önbizalom és a jó önértékelés a képességeknél és a tehetségnél is erősebben befolyásolja az életben való beválást. Ezt fejezi ki az a jelenség, amelyet Pygmalion-hatásnak nevezünk: ha valaki felé megfogalmazunk valamiféle elvárást vagy feltételezést, jót vagy rosszat, az hamarosan elkezd úgy viselkedni, hogy – mintegy önbeteljesítő jóslatként – be is váltsa, meg is valósítsa a hozzá fűzött reményeket. (Láss bele valakibe valami jót vagy rosszat, és az hamarosan megvalósítja.) A megfelelő számú és kellően adagolt dicsérettel megelőlegezzük azt, hogy a gyermekünk higgyen magában, higgyen abban, hogy ő jó, értékes, hatékony – és akkor az is lesz.
A pozitív önértékeléshez azonban nem elég önmagában az, hogy a szülő dicsérjen. Nagyon nem mindegy, hogy az a dicséret milyen, hányszor hangzik el és milyen körülmények között. Merthogy több fajta dicséret létezik. Általában elmondható az, hogy nem a dicséretek mennyisége a fontos, hanem a minősége. Lehet, hogy valakit gyerekkorában annyit dicsértek, hogy maga sem tudott a dicséreteknek hitelt adni, komolyan venni őket. Vagy az általános, sommás „szép vagy, okos vagy” szólamokkal nem tudott mit kezdeni. Ha az ember többnyire ilyen értékelő-minősítő dicséreteket kapott gyerekkorában, akkor lehet, hogy racionálisan, „fejben” tisztában lesz a képességeivel, de belülről nem fogja átérezni a saját értékességét.
Fontos az is, hogy milyen módon fejezzük ki a dicséretet. Lehet verbális és nonverbális módon is dicsérni, de ahogy a hatékony önérvényesítéshez fontos az, hogy tudjuk szóban is megfogalmazni az igényeinket és az érzéseinket, úgy a dicséret is akkor hatásos, ha szóban fogalmazzuk meg, mégpedig minél inkább kifejtve. A rövid, egy-két szavas, sematikus és általános dicséretek nem sokat érnek. A vállon veregetés lehet egy gesztus, de valódi dicséretnek kevés. A tárgyiasított dicséret (pénz, ajándéktárgy, játék) sem igazán célravezető, hiszen a jó dicséret érzelmi jellegű (pozitív érzelmeket ad át), és a dicsérő és a dicsért közötti kapcsolatról is szól: fontos vagy nekem, figyelek rád, örömet okoztál nekem. Tárgyakkal is lehet jutalmazni, de az másfajta megerősítés, más célt is szolgál.

Tehát van „jó dicséret” és „rossz dicséret”. Rossz a dicséret akkor,

- ha általános és sommás,
- ha túlzott, azaz valamilyen csekély erőfeszítést igénylő cselekvésre vonatkozik (nem megérdemelt, tehát hiteltelen). A gyerek pontosan tudja, hogy ő megérdemli-e a dicséretet, vagy nem, és ha mégis megkapja, akkor –joggal - valami hátsó szándékot feltételez a dicsérő szavak mögött).
- ha a lényege valamilyen minősítés („jó gyerek vagy”), mert az bármikor visszavonható. Ilyenkor a gyerekben az alakul ki, hogy a szülő ítéletétől függ az, hogy ő jónak érezheti-e magát.
- ha eszköz-jellegű, a szülő kontrollszerepének hangsúlyozására szolgál.
- ha „duplafenekű”, azaz az elismeréshez egyben bírálat is kapcsolódik („látod, tudsz ilyen is lenni, miért nem csinálod mindig így?”)
- ha folytonos, állandósult a dicséret. Ehhez ugyanúgy hozzá lehet szokni, mint pl. a túl sok játékhoz: egy idő után már elveszíti értékességét, degradálódik. Ha pedig leértékelődik, akkor ugyanúgy, mint a drog esetében, egyre nagyobb „adagban” lesz csak hatásos, és végül kialakul az, hogy a gyerek egy idő után már csak a jutalomért – és leginkább tárgyi jutalomért - hajlandó bármit is tenni.

Jó, azaz hatásos, építő a dicséret akkor,

- ha nem minősít vagy értékel úgy általában, hanem magáról a cselekedetről szól, konkrét, és kitűnik belőle a szülő valódi odafigyelése a részletekre is. Ez az úgynevezett leíró dicséret. (Az „ügyes vagy” helyett a rajz színeire, részleteire irányul az elismerés).
- ha a dicséret mértéke arányban áll a megtett erőfeszítéssel. Tehát ha, sem alá, sem fölé, hanem a realitásnak megfelelően értékeljük a tettet. Ha az elismerés túlzott, akkor egyrészt legközelebb a gyerek már nem fog annyira igyekezni, azaz csökkenti az erőfeszítést, hiszen a jutalmat már a kisebb teljesítményre is megkapta. Másrészt leértékelődik benne a szülő realitásérzékébe vetett hit, ez pedig rontja a szülő hitelét, a gyerek bizalmát, összességében a kapcsolatot.
- ha a szülő érzéseiről szóló visszajelzést is tartalmaz, azt érzékelteti, hogy benne milyen jó érzéseket keltett a gyerek tette (a gordoni terminológiában én-üzeneteket küld te-üzenetek helyett).
- ha nem folyamatos, tehát kellően adagolt, és valóban rá kell szolgálni.
- ha nem nyilvánvaló, evidens dologra vonatkozik.
- ha nem csak az eredményt ismeri el, hanem a belefektetett munkát.
- ha nem törekszik maximalizmusra. Meg lehet dicsérni azt is, ami nem 100%-os eredményű, ilyenkor is lehet benne találni elismerhető részteljesítményt. Nemcsak pozitív cselekedetet lehet dicsérni, hanem például azt is, ha a gyerek abbahagyta a rosszalkodást.