A gyermeki gondolkodás jellegzetességei

"Mi a Nap? Sárga színű, meg piros is, mert tűzből van. Azért van, hogy lássunk, az égen van és Isten rakta oda. A Hold azért van, hogy legyen éjszakánk, hogy tudjunk aludni. A csillagok a Hold gyerekei, azért van, hogy éjszaka is lássunk és ne essünk el a kövekben. A szél a hidegből jön és elfújja az ágakat és a leveleket. Azért fúj, hogy legyen friss levegő. A felhő fehér meg fekete meg kék, azért van, hogy eltakarja a napot. Az eső azért van, hogy tudjunk inni, ne haljunk szomjan. És hogy nőjenek a virágok. A felhő elengedi az esőt, mert nem bírja el, mert már olyan sok van benne. Az árnyék az, hogy látszom a földön feketében és nincs szemem. A sötétségből van, meg levegőből, de nem kell félni tőle. Az űr az, hogy űrhajók mennek benne. A bolygók nagy körök, az égben (máskor: az ég fölött) vannak, és ott mindenki a levegőben röpül. Azok az űr-emberek (más vélemény szerint: ufók). A Föld végén nagy tenger van (vagy szakadék, vagy temető sírokkal)."

Néhány tipikus választ gyűjtöttem össze, amelyeket 4-6 év közötti gyerekektől kaptam, amikor természeti jelenségekről - eredetükről, hasznukról, a róluk alkotott tapasztalataikról - faggattam őket. Ezek a bájos magyarázatok, amellett, hogy mosolygásra késztetnek, sokkal többet is adnak a számunkra: megmutatják, hogy az emberi "a felnőtt" gondolkodás kulcsa a gyermeki értelem és ennek fejlődése.

Hogy a gyerek gondolkodásának sajátos, a felnőttéhez képest nem csupán és nem elsősorban mennyiségi, hanem minőségi eltéréseket mutató jellegzetességei vannak, viszonylag új megfigyelés az emberi gondolkodást vizsgáló tudományokban: a filozófiában, az orvostudományban, majd a kettő gyermekeként kialakuló pszichológiában. Sokáig "ez köztudott" a gyermekeket miniatűr felnőtteknek, a felnőttek kicsinyített másának tekintették. Ennek a szemléletnek a hamisságát, torzított voltát ugyan már a felvilágosodás korában felismerték, de a gyermeki gondolkodás érdemi vizsgálatára még több mint két évszázadot kellett várni. A francia pszichológiai iskola: Binet, Wallon és elsősorban Piaget érdeme a modern gyermeklélektan elméleti és gyakorlati megalapozása. Az elv lényege: a gyermeki gondolkodást nem a felnőttéhez viszonyított tökéletlenségeiben kell vizsgálni, hanem attól való minőségi különbségeiben. Vagyis hogy nem az adja a lényegét, ami a felnőtthöz képest hiányosság: hogy a gyermek absztrakt godnolkodásra, fogalomalkotásra, következtetésre stb. képtelen, hanem ami pozitív értelemben különbözteti meg a felnőttől.

A továbbiakban megkísérlem összefoglalni ezeket a jellemzőket. Nem állítom, hogy az összes lényegi jellemzőt felsorolom, mint ahogy mélyebb elemzésüket sem kívánom adni. A célom az, hogy - gyakorló anyaként is - segítsek közelebb kerülni gyerekeink lelkivilágának, gondolatmenetének, logikájának megértéséhez. Hogy ismerjük meg a válaszaikat, a kérdéseiket, hogy ne feltétlenül tanítani-okítani akarjuk őket, hanem "csak" közelebb kerülni hozzájuk, sokat-sokat beszélgetni, jó hangulatban, összebújva, az ő nyelvükön. Ha ezen az ismereti és érzelmi bázison már ők akarnak többet és "tudományosabbat" megtudni - és akarnak! gondoljunk csak az állandó, sokszor már fárasztónak is érzett magyarázatigényükre, miért-kérdéseikre! -, akkor elértük a célunkat.

Hogyan tanul a kisgyermek?

Mielőtt rátérnék a tartalmi és formai sajátosságok felsorolására, először a hogyan? kérdésére igyekszem választ keresni Hogyan, milyen módon közelít a gyerek az új ismeretekhez, hogyan bővíti ismereteit, és hogyan illeszti be az új információkat a meglévőek közé?

Az 5-6 éves gyereknek már nagyon sok, jelentős részében reális, a valóságnak nagyjából megfelelő ismerete van a világról, és ezt az ismeretanyagot mozgósítani is tudja. Ez az ismeretanyag azonban sajátos módon szerveződik: szerveződésének lényege a tapasztalástöredékek analógiás alkalmazása. Ez azt jelenti, hogy a gyerek a közvetlen tapasztalásán kívüli dolgokra is a a mindennapos tapasztalást - méghozzá a saját, egyéni helyzetéből, élményeiből táplálkozó, érzelmekkel és indulatokkal átitatott tapasztalást - alkalmazza. A jelenségeket, új információkat valamilyen részlet hasonlósága alapján, analógiás következtetéssel fogadja be, teszi magáévá. Így bővíti tudásanyagát, így sző elméletet a világról, hiszen a gyerek számára nincs, nem létezhet megmagyarázhatatlan és megismerhetetlen dolog. Ezáltal magyarázza magától értetődő természetességgel az általa ismert emberi világ működésének mintájára a természeti jelenségeket, az olyan megfoghatatlan dolgokat, mint az űr és a bolygók keringése, de hasonlóan magyarázza az olyan lelki jelenségeket is, mint az álmodás vagy a képzelet.

Gyermeki egocentrizmus

"A világ azért van, hogy én jól érezzem magam benne."

Sokan felnőttkorukban is eszerint gondolkoznak, ami csak akkor lesz probléma, ha életük egyetlen és legfőbb vezérlője lesz ez az elv (azaz a freudi örömelv és az énközpontúság). A gyerek gondolkodásában azonban ez az elv még teljesen természetes, a fejlődés velejárója, és köze sincs az egoizmushoz vagy önzéshez. A jelenség neve tudományos szakkifejezéssel: gyermeki egocentrizmus: Ennek gyökere az, hogy a gyermek képzetei kezdetben még nem annyira gondolatok, mint inkább szabadon csapongó ábrándok, amelyeknek középpontja és egyedüli tere ő maga és közvetlen világa. Fejlődésének folyamatában azonban majd állandóan kapcsolatba kerül a szociális környezettel, és ennek során fokozatosan rákényszerül arra, hogy mások viselkedését megértse, illetve saját szükségleteit, vágyait, érzelmeit megértesse. Ez a felnőttek gondolkodásmódjához való igazodást és a szempontváltást igényli. Így jön létre a környezettel való érintkezés során az a folyamat, amely a gyermeki gondolkodás egocentrizmusából elvezet a felnőttre jellemző szocializált gondolkodáshoz.

Abban az életkorban azonban, amelyről ez a tanulmány szól, a gyermek még nem tart itt. Gondolkodását még egyértelműen az egocentrizmus szervezi. A gyakorlatban ezt azt jelenti, hogy a kisgyermek más ember szempontjait, helyzetét még nem képes átélni, más "fejével" nem képes gondolkodni, csak a saját nézőpontját ismeri. Belső világa még "önmagába zárt" annyiban, hogy saját, közvetlen szükségletei és indulatai által indukált képzeteibe van bezárva, csak ezekből képes kiindulni.

Beszédjére is az egocentrizmus jellemző. Úgy beszél, mintha hangosan gondolkodnék, vagy szóval kíséri cselekedeteit, mintha saját tevékenységét ritmizálná. Nem érdekli, hallgatják-e, nem vár választ, mert igazából nem is kíván közölni semmit. Iskoláskorban az egocentrikus beszéd szerepét is átveszi a szocializált, vagyis közlési funkciójú beszéd, viszont ez sem tűnik el nyomtalanul: befelé fordul, belső beszéddé alakul át.

Az egocentrizmus fogalmával számos más jellegzetességet is meg lehet magyarázni, így pl. a gyermeki gondolkodás gyermekközpontúságát is: a gyerek hite szerint a gyerekek (az állatok kicsinyei is) külön csoportot alkotnak az élőlények között, és a világon mindennek az a rendeltetése, hogy az ő szolgálatukban álljon, hozzájuk igazodjon. (Pl. a boltok azért vannak, hogy a gyerekeknek játékot lehessen benne venni.) A gyermeki etimológia jelenségköre is ide tartozik: nagyon gyakori a gyereknél az egyes szavaknak való önkényes jelentésadás, a szó hangzásához vagy értelméhez kapcsolt egyéni asszociációi alapján. (Pl.: étterem = díszes terem, az "ékterem", vagyis ékes terem alapján; földrajz = földre rajzolás.)

Fenomenalizmus

"A felhő azt jelenti, hogy rossz az idő, az eső pedig azt, hogy csöpögnek a vizek".

A gyerek még nem képes lényegi definíciót adni a dolgokról, hiszen ehhez kellene a lényegkiemelés és a kategorizáció (osztályba sorolás) képessége. Ha megkérdezzük tőle, hogy mi ez vagy mi az, jellemzően nem definíciót ad a dolgokról, hanem nagyon gyakran magával a jelenséggel magyarázza az egyes dolgokat ("az árnyék az, hogy látszom a földön"). Ezért is nevezik sokan "fenomenalistának" a gyermeket (fenomenalizmus: jelenségelvűség, jelenségszint). Az adott jelenség okát és célját is maga a jelenség adja: a Nap úgy keletkezik, mint egy nagy gömb; a Hold úgy, hogy fölvilágít a Hold stb. Az is gyakori, hogy egy-egy tulajdonságukkal, esetleg a helyükkel (a felhő az, ami az égben van), továbbá vagy az eredetükkel, vagy a céljukkal határozza meg a jelenségeket. Első lépésben mindig egyetlen tulajdonságot ragad meg a dolgokban. Ez a tulajdonság - a napnak a sárgasága, az égnek a kéksége, a tenger nagysága, a csillag fényessége stb. - adja a lényegüket. A következő stádiumban a meghatározásban már helyet kap az okság is, de ez még messze van az általunk ismert ok-okozat (előzmény-következmény) láncolattól.

Sajátos okság

"A vihar oka a villámlás".

A gyerek számára egy bizonyos életkortól kezdve rendkívül fontos az okság. Minduntalan kérdez, és kérdései nagyon gyakran kezdődnek a miért? kérdőszóval. Az okság a megértés, a kategorizálás eszköze. Azonban a kisgyermektől még igen távol áll a tulajdonképpeni okság fogalma. Nem az okságot ismeri fel, legfeljebb a genetikai vagy funkcionális függőséget (tehát, hogy A-nak függvénye B, vagy B-nek függvénye A, fenntartva a jogot egy olyan sorrendű felírásra, hogy az első megfigyelt jelenségből indul ki). Ugyanakkor az is fontos, hogy az objektív okság a gyermek tevékenységében már az okság bármiféle fogalmának kialakulása előtt létezik. Más szóval úgy cselekszik, mintha tudná, hogy egyik jelenség oka a másiknak, annak ellenére, hogy az oksággal magával nem számol. Később tudatosan használja már az okság fogalmát, de az általa megfogalmazott okság a pillanat szülte szükségletektől és érdekektől függően a legkülönbözőbb formákat öltheti (pl. animisztikus - élettelen dolgokat megelevenítő - okság jellegét, artificiális - mesterségesen, emberi működés mintájára létrehozott - jelleget, dinamikus - erőn alapuló - jelleget, célirányos jelleget stb.) Ezeknek az oksági típusoknak a sorozatát sohasem tekinthetjük lezártnak, tehát az okság objektivitása a felnőttkorban sem létezik.

Az okság fogalmát gyakran az azonosság megállapítása helyettesíti: a tárgy oka maga a tárgy, "azért van a hold, mert az a hold". Ugyanide tartozik az a magyarázat, amely a tárgy létét azzal indokolja, hogy más hasonló tárgyak is léteznek vagy léteztek. Magasabb szintet jelent a gondolkodásban az okságnak az a formája, amelyben a rész az oka az egésznek ("a tél a hó miatt van, az alvás az álmodás miatt"), a tulajdonság a tárgynak ("az éjszaka a sötétség miatt van"), a gyakran csak véletlen körülmény a történésnek ("elestem és megütöttem magam, mert jött a kiscica"), egy jelenség valamiféle indoklással egy másik jelenségnek ("ha hideg van, a szél kifújja a felhőből a vizet, és akkor eső lesz") az oka.

A gyerek az okot és a célt nem képes elkülöníteni: ok, okozat, eszköz, szándék és cél számára összekeveredik és egyidejű. A jelenség magyarázatát, okát a célja adja: "azért van a nap, hogy világítson". (A cél-okság elvét nevezik a pszichológiában finalizmusnak. A finalizmusban sokszor benne van az isteni gondviselés elképzelése is, ami sok felnőtt gondolkodásában is megfigyelhető!) Ez a cél mindig az, ami az adott dolgot az ember szolgálatába állítja: a Nap, a Hold, a csillag világítson, a felhő esőt hozzon, az eső vizet adjon nekünk stb.

Antropomorf világkép

"Éjszaka akkor van, amikor a nap alszik."

A világ a gyerek hite szerint antropomorf, azaz emberközpontú: minden dolognak az ember a kiindulópontja, a végcélja, a mintája és a mértéke. A természeti jelenségek egyrészt emberi tulajdonságokkal vannak felruházva, másrészt azért vannak, hogy nekünk, embereknek jó legyen, harmadrészt emberi módon működnek. E hittel a gyermeki gondolkodás két sajátossága függ össze: az artificializmus és az animizmus. Az artificializmus azt jelenti, hogy a gyerek átviszi az emberi cselekvés módozatait a természeti jelenségek magyarázatára: minden úgy működik, mintha ember (vagy az ember mintájára elképzelt Isten) alkotta volna mesterségesen (pl. a folyók medrét az emberek ásták ki).

Az animizmust, a megelevenítő gondolkodást - életet tulajdonítani az élettelen természetnek - etnológusok elsőként a természeti népek vizsgálata során mutatták ki. Ugyanígy a gyerek is hajlamos arra, hogy az élettelen dolgokat, a tárgyakat, természeti jelenségeket is az élőkre jellemző tulajdonságokkal: szándékkal, tudattal, érzésekkel ruházzon fel. Jól megfigyelhető pl., hogy az életet és mozgást a gyerek gyakran egyenértékűnek tartja: minden mozgó, aktivitással rendelkező dolgot élőnek gondol. (Később már csak azt, ami önálló mozgásra képes, tehát a szelet igen, de a szél sodorta falevelet már nem.) A mozgást szükségszerűen célirányosnak, tudatosnak és szándékosnak képzeli el. (A szél tudja, hogy ő fúj.)

Nem létezik számára véletlen, esetleges: a természetben mindennek célja van, és minden egy megalapozott terv szerint működik. A természeti törvények az engedelmességben gyökereznek: a nap azért süt, hajó azért úszik, mert az a dolga (ahogy a gyerek erkölcsi fejlődésében is a szüleinek való engedelmesség, "szót fogadni", "jónak lenni" a legfőbb érték ekkor).

Kétfajta realitás

"A Mikulás az, aki pénzt adott az apukámnak az ajándékomra."

A gyerek számára két különböző, de egyaránt reális valóság létezik: a játék (a fantázia, a mese) világa és a megfigyelés világa. Ez azért is lehetséges, mert a gyermeki gondolkodásban ekkor még nincs meg az ellentmondásmentesség és a következetesség igénye. A kétfajta realitás egymás mellett létezik, sőt, nemegyszer összekeveredik (ezáltal jöhetnek létre a fenti mikulásos elképzeléshez hasonló, a mítosz és a valóság egybedolgozásával létrejött sűrítések); a maga szintjén mindkettő valóságos, és mindkettő középpontja maga a gyermek. Gondolatvilágában gond nélkül megférnek és keverednek a fantázia szüleményei, egy-egy látott film vagy rajzfilm emlékfoszlányai, a szülőtől hallott "tudományos" magyarázatok és a mesealakok.

Kezdetben a gyerek töretlenül hisz a mitologikus alakok valóságosságában: a Mikulásban és az ajándékozó Jézuskában, a tündérekben, a táltosokban, a gonosz boszorkányokban, a gólyamesében. Később tapasztalatai bővülésével már tudja, hogy a valóság ellentmond ezek a jelenségeknek, de egy másik szinten még létezőnek tartja őket. Másképpen fogalmazva: nem létezik számára objektivitás, csakis a saját, szubjektív világa, amiben a kétfajta valóság megfér egymással. A külső, objektív realitás csak lassan - a külső környezet, a felnőttek hatására - szorítja ki az önközpontú realitást, és ezzel együtt a gyerek megtanul különbséget tenni objektív és szubjektív, fantázia és valóság, én és te, itt és ott, most és majd között.

Globális látásmód: rész és egész sajátos felfogása

"A Hamupipőke mese a kisegérkéről szól."

A gyerek számára az egész és a rész még egybefolyik. Átfogóan (globálisan) észleli a dolgokat és a helyzeteket, a részletek még nem rajzolódnak ki. Ugyanakkor figyelmét gyakran éppen a részletek kötik le. Ezeket azonban nem mint az egész részét ragadja meg, számára az egyébként jelentéktelen, véletlenszerű részletek önmagukban érdekesek. Globális látásmódjában tehát a globális nem részletek és összefüggések hálózát jelenti, hanem szerkezeti differenciálatlanságot. Így történhet meg, hogy a Hamupipőke meséből számára a mese szempontjából egyébként alig lényeges epizódfigura, a kis egérke figurája ragad meg, akit a jótündér a Hamupipőke hintóját húzó táltos paripává változtatott. Ez a lényegkiemelési folyamat jellegzetességét is mutatja a gyermeki logikában: számára a lényeges nem a hangsúlyozásból, az arányok alapján emelkedik ki, hanem a szubjektív érdekesség alapján. Ide tartozó jellegzetesség az egyedi (vagy az egyszeri) és az általános összemosása is: például a gyereknek az a hite, hogy ami az ő egyéni életének a része, az mindenkire ugyanúgy jellemző.

A gyerek sajátos lényegkiemelésének további jellegzetessége még a végletek preferenciája: a gyerek figyelme ki van élezve a végletes dolgok megragadására. Nagyon gyakori, hogy a gyerek a végletes dolgokat kapcsolja össze, a leg-ek alapján asszociál: az állatokról az elefánt és a bogár jut eszébe, kedvenc állatának az oroszlánt tartja, mert az a legerősebb, és hite szerint annak a legfinomabb a húsa is.

"Pointillizmus" a viszonyok megragadásában

"A nagymama háza ott van, hogy megyek, és a zöld táblánál elfordulok, és megint megyek, és átmegyek a zebrán, ott lakik az az ugatós fehér kutya, és ott megint megyek és ott vagyok."

A gyermek gondolkodásában a cselekvés logikája az uralkodó. Logikája nem szakad el saját aktuális cselekvésétől, azaz mindig konkrét, szemléletes és nagyon képszerű. Leírása felsorolásjellegű, az élmény fonalán halad ("esik az eső, eláll az eső, kinő a felhő").

Kezdetben viszonyokat még egyáltalán nem tud megragadni. Gondolkodását leginkább mellérendelő típusúnak lehetne nevezni. Egyetlen összefüggést ismer a tárgyak, illetve történések közt: az egymás után következést. Kedvenc kötőszavai és beszédfordulatai az "és", "és akkor", "aztán". Gondolkodásában nincs még meg az alárendelés, bennfoglalás, osztályozás, tipikus példakiemelés képessége. Emiatt jellemző annyira beszédére a felsorolásjelleg. Felsorolásában a tagok jelentőségükben egyenértékűek, csak a felsorolásban elfoglalt helyük szerint különböznek. Egy ismert szakember a gyerekeket a pointillista festőkhöz hasonlította: ahogy a pointillista festményekben színes foltokból, pontokból tevődik össze az ábrázolt tárgy, úgy állnak a gyerekek leírásai is tulajdonságok, részletek, jegyek felsorolásából.

Zárszó

Az előző példákkal nem merítettem ki a gyermeki gondolkodás gazdag kincsestárát. Bárki bőségesen tudna idézni további, hol meghökkentő, hol szeretnivalóan bájos, hol mosolygásra késztető gyermeki "aranyköpéseket" - sok édesanya gyűjti is csemetéje szólásait, amelyek nemegyszer szállóigévé válnak a családban. Ezek mind-mind egyediek, megismételhetetlenek, más nem is mondhatta volna őket, mint az a bizonyos gyerek. De kimutathatók bizonyos szabályszerűségek, közös vonások, csomópontok - ezek lényegesebbjeit gyűjtöttem össze, a teljesség igénye nélkül. A "csomópontok" megismerése és összehasonlítása a tipikus felnőtt gondolkodásával egyrészt segít gyerekeink gondolatvilágát jobban megérteni, másrészt közelebb visz saját gondolkodásunk megértéséhez is.