Nézze vagy ne nézze?

A horrorfilmek és gyermekeink

A 2017-es év nagy filmsikere volt az AZ című, Stephen King regényéből készült mozifilm. Bár 18-as karikával ellátott, mégis rengeteg gyerek, kiskamasz látta, sőt lett a film rajongója. Ismerős mesélte, hogy negyedikes (alsós) lánya osztályában egymással versenyeztek a gyerekek, hogy ki nézhette végig a filmet. Ezzel kapcsolatban merült fel a kérdés, hogy most akkor mi is a helyzet a horrorral? Mit tesz a gyerek lelkével? Engedjük? Tiltsuk? Hol húzzuk meg a határt? Esetleg bízzuk a gyerekre?

Miért szeretünk borzongani?

A rémtörténetek mindig is hozzátartoztak az emberi kultúrához. A legtöbb klasszikus gyermekmese félelmetes, és olyan motívumokat tartalmaz, amelyek egyetemesek, a világ minden részén megjelennek. Ez azt mutatja, hogy a borzongás természetes igény, de egyben ősi szórakozás, kikapcsolódás is. Úgy tűnik, szükségünk van arra, hogy szorongásainkat belső képek segítségével – ez a képzeletvilág – feldolgozzuk, de arra is, hogy külsővé alakítva, testet öltve megjelenítsük, mert így le tudjuk azt győzni. Ez az igény gyerekkorunktól kezdve életünk végéig bennünk van, és a személyiség-, a gondolkodás- és az érzelmi fejlődéssel párhuzamosan alakul, változik.

A horrormesék és horrorfilmek olyan történetek, amelyek ősi félelmeinket mozgósítják, de – és ez nagyon fontos – ezek során akaratlagosan tesszük ki magunkat ennek a mozgósításnak, azaz a feszültségnek, borzongásnak.

A horror az a műfaj, ami közvetlenül a legősibb ösztöneinkre hat. Az evolúció során, a túlélés szolgálatában belénk ivódtak bizonyos félelmeket kiváltó ingerek (pl. a sötét, a félelmetes állatok, a bizonytalanság, a mélység, az ismeretlen stb.). Ezekkel az ingerekkel való szembesülés azonnal „harcolj vagy menekülj” választ vált ki az idegrendszerünkben, a hozzá tartozó biológiai, hormonális és pszichológiai folyamatok aktiválásával. Ezért a felkészülést a veszélyre, az éberség igényét eltároltuk a DNS-ünkben. A horrorfilmek nézése során ugyanezekkel a félelemingerekkel szembesülünk, de abban a biztonságos tudatban, hogy amit látunk, az nem valóság. Így tulajdonképpen gyakoroljuk a félelmekkel való megküzdést, a feloldást, feldolgozást is. Ugyanolyan kémiai vegyületek (adrenalin, kortizol, dopamin) szabadulnak fel az agyunkban, veszély észlelése esetén, de mivel agyunk magasabb, kérgi szinten értelmezi is az ingerek relevanciáját (azaz hogy igazi ok nincs a félelemre), nem alakul ki az elemi félelemhez kötődő rettegés- és kiszolgáltatottság-érzés. Ehhez persze a személyiség, az érzelemszabályozás és a gondolkodás megfelelő érettsége kell! Éppen azért írja le pontosabban a horrorfilmek adta érzelmi élményt a borzongás, mint a félelem kifejezés, mert nem valódi félelemről van szó. Borzongani jó, félni viszont nem jó. Persze ebben is, mint mindenben, hatalmas egyéni különbségek vannak, hiszen felmérések szerint még mindig többségben vannak azok, akik nem néznének meg horrorfilmeket, vagy csak a nagyon light-osakat.

A horrorfilmekhez való vonzódásnak van egy további oka is, ez pedig a társas igényhez kapcsolódik. A legtöbb horrorkedvelő nem egyedül, hanem társaságban, vagy a kedvesével kettesben szeret horrort nézni. A borzongás, izgalom közös átélése megerősíti az együttes élményt, érzelmi szövetséget teremt, közelebb hozza az embereket egymáshoz. Szociálpszichológusok vizsgálták ezt a jelenséget; azt találták, hogy a közösen átélt izgalom a másik fél vonzóerejét is növeli a szemünkben, bizonyos gondolkodási-érzelmi mechanizmusok révén. Ezért is kedvelt randiprogram az ismerkedő pároknál a krimi-, thriller- vagy horrormozizás.

A horrorfilm születése; a hagyományos horror és a pszichohorror

A horrorfilm, mint önálló műfaj a múlt század harmincas éveitől létezik (az 1931-ben készült Frankensteint címkézték először "horrornak"), de már közvetlenül a mozi megszületése után készültek olyan alkotások, melyek elsődleges célja a félelem, ijedtség keltése volt a nézőkben. A 20. század elején és a tízes években a mágikus, trükkökre (átváltozás, eltüntetés, egymásra fényképezés) építő filmek hódítottak. A horrorfilm műfaj a húszas évekbeli Németországban az expresszionista rémfilmekben folytatódott. A harmincas években aztán a horrorfilm-gyártás fő színtere az USA lett: ekkor készültek az amerikai horrorfilm első igazi klasszikusai (Frankenstein, Drakula, múmia-, zombi- és vámpírfilmek). A negyvenes években az „ijesztgetős” filmek új formát és témát öltöttek: az ekkor készült amerikai thrillerek az ún. "fekete filmek" (film noir) voltak: ezekben egy eddig ismeretlen, újfajta, sötét krimivilág elevenedett meg. A 2. világháború után a filmeknek ismét új témái lettek: az egyik az atombomba-kísérletek nyomán az atomkatasztrófák, atomháború lehetősége, a radioktivitás hatása, a másik gyakori téma pedig az idegen, földönkívüli lények inváziója. Az ötvenes évek első felében Amerikában a horrorfilm összefonódott a fantasztikus filmmel.

Az újabb fordulat a horrorfilm történetében Alfred Hitchcock nevéhez fűződik: 1960-ban Psycho c filmjével megszületett a pszichothriller műfaja. Míg a hagyományos horrorfilmek a látott, hallható (azaz audiovizuális) ingerekkel éték el a borzongást, addig a pszichohorror (vagy pszichothriller) a történet pszichológiai vonatkozását ragadja meg. Ezekben gyakran nem is történik látványos borzalom, a félelmet sokkal kevésbé megfogható, sokszor misztikus, a cselekmény mögött felsejlő homályos erők váltják ki. Sokszor nem is tudjuk megfogalmazni, mitől is félünk pontosan. Ősi, a tudattalanban megbúvó érzelmeinkre, a gyerekkori félelmekre és traumákra játszanak rá ezek a filmek. Ilyen a szeparációs szorongás, a haláltól, a kontrollvesztéstől, ismeretlentől, kiszámíthatatlantól való rettegés. A „sima” horror eszközei, az ijesztő lények, vizuális és hanghatások olyan ingerek, amelyek viszonylag könnyen habituálódnak: azaz hozzájuk szokunk, már nem ugyanazt a hatást váltják ki. Ezért van az, hogy a hagyományos horrorfilmek (farkasemberek, mocsári lények, vámpírok, zombik) ma már nem nagyon váltanak ki félelmet, inkább mosolygunk rajtuk. De még a modernebb horrorfilmek divatos jumpscare-ei vagy a patakokban folyó vér látványa sem vált már ki sokszor akkora félelmet, mint amennyire hivatott lenne - annyira megemelkedett az ingerküszöbünk. A pszichohorrorban nincsenek ilyen direkt elemek, mégis a „parafaktor” erősebb, zsigeribb: lényegesen más, mélyebb, diffúzabb, csontig hatolóbb.

Miért kíváncsiak a gyerekek a horrorfilmekre?

Minden kutatás szerint a horrorfilmek elsődleges fogyasztói a kiskamaszok. Mi ennek a fogékonyságnak az alapja?

A gyerekek fantáziavilága nagyon élénk, kíváncsisága nagyon erős. A fantázia szerepe nagyon fontos a gyerek életében, éppen ezért már nagyon pici kortól jelen van. Már egy éves kor körül tapasztalhatjuk a képzelet első megnyilvánulásait, amikor bizonyos cselekvéseket, cselekvéssorokat (pl. öltöztetés, evés, fürdés) már előre el tud képzelni, tudja, melyik lépés következik, így egyre aktívabban részt tud ő is venni a cselekvés alakításában (pl. tartja a karját, nyitja a száját). A két éves kor körül kialakuló utánzó játékokban is felismerjük a fantázia megjelenését, hiszen ezekbe a játékokba be már képzeletének elemeit is beleviszi (pl. amikor „takarítást” játszik, és a söprés tevékenységét utánozza egy bot – mint seprű – segítségével). Később pedig, ahogy nő, fejlődik, egyre élénkül, színesül a képzeletvilága.

A fantázia segít a gyermeknek a még nem ismert vagy félelmetes dolgokkal megküzdeni, és tudása hézagait, hiányos részeit kitölteni. Elősegíti az gondolkodás, problémamegoldás, intelligencia, kreativitás, az új készségek fejlődését, a világ felfedezését és az érzelmekkel való megküzdést. Tudjuk, hogy minden gyerek ösztönösen fogékony a mesékre (természetesen az életkorának megfelelő mesékre), mert a mese a maga biztonságos kereteivel alkalmat ad arra, hogy fantáziáit, félelmeit feldolgozza. A mesék negatív szereplői, a farkas, a gonosz boszorkány, a hatalmas óriás, a hétfejű sárkány a gyerek félelmeinek a kivetülései, és a gyerek szorongását, félelmeit azáltal oldja és teszi feldolgozhatóvá, hogy megjeleníti. A mese végén pedig átélheti a gyerek a félelmetes dolgok megsemmisülését – akár a jó véggel, akár egyszerűen azzal, hogy a mese világából átlép a reális világ biztonságába. Ennek a természetes kíváncsiságnak és fantáziavilágnak a természetes folytatása a horror iránti fogékonyság is.

Mit tesz a gyerek lelkével a horror?

Hogy hogyan hat az ijesztő tartalom, az nagyon sok tényezőtől függ. Függ magától a filmtől (téma, a feldolgozás módja, a képi világ stb.), a gyerek életkorától, személyiségétől, érzelmi és gondolkodási érettségétől, a filmezés körülményeitől, az utólagos feldolgozás vagy ún. „kiventillálás” lehetőségétől, de a családi szokásoktól és a szülők attitűdjétől is.

A legfontosabb az, hogy a gyerek életkora és/vagy személyiségének, gondolkodásának érettsége érje el azt a szintet, hogy tudjon a valóság és a fantáziavilág közé éles határvonalat húzni. Kisgyermekkorban még annyira labilis a világról való tudás, hogy a belső, szubjektív valóság, álom, fantázia és a külső valóság határa még összemosódik. (A gyerek képzeletében jelenlevő félelmetes figurák, boszorkány, szekrényszörny, farkas a számára valós veszélyt jelenthetnek, ezért nem mer pl. belépni egyedül a sötét konyhába vagy kamrába, vagy ezért fél éjjel, sötétben.) Már ekkor is létezik azonban egy sajátos „mintha”-tudata, hiszen pl. a játék során képes már a kétfajta valóságot kettéválasztani, pl. a játékból sütött homoktortát nem eszi meg.

A későbbi fejlődés során a kétfajta valóság egyre szilárdabban elkülönül egymástól a gyermek tudatában: egyre könnyebben, egyértelműbben és tudatosabban lép át az egyikből a másikba, majd vissza. Ezt a Mérei Ferenc által kettős tudatnak nevezett jelenséget tapasztaljuk mesehallgatáskor, amit egy sajátos attitűd, egyfajta sajátos „mesebeállítódás” jellemez, és 5-6 éves kor után jellemző. A kétfajta valóság azonban még sokáig hat egymásra (8-10 éves korig még biztos), ezért fontos az, hogy a mesékben, a filmekben a mintha-mód (azaz az irrealitás) egyértelműen jelezve legyen. A gyerekek számára készült rajz- és animációs filmek ezt a funkciót be is töltik, hiszen a rajzfigurák pontosan a valóságszerűséget távolítják el. (És ezért nem szerencsések a japán akciórajzfilmek, a maguk túlságosan valósághű, sőt naturalisztikus ábrázolásaival.) A valóságtól való eltávolítás később, felnőttkorban is fontos a horrorfilmek élvezetéhez, ezért van az, hogy ijesztő dokumentumfilmeket (halálról, brutalitásról egészségügyi beavatkozásokról, műtétekről) még a legnagyobb horrorkedvelők közül is csak kevesen tudnak végignézni.

Mivel a valóság- és a képzelet elkülönítése 8-10 éves korig még nem megbízható, 10-12 éves kor alatt mindenképp nagyon károsak az ijesztő, valós szereplőkkel, valós környezetben készülő filmek megtekintése. Ráadásul a filmeknek az elbeszélt, hallott vagy olvasott történetekkel szemben még van egy további sajátossága is: nem igényelnek mentális, képzeleti feldolgozást, túl egyértelműen, képszerűen, direkten és gyorsan hatnak a befogadóra, így nincs mód mentális feldolgozásra, távolításra. Ezért hathatnak az ilyen filmek sokk-szerűen, a valódi traumához hasonlóan traumatizálóan egy kisiskolás gyerekre (rémálmokat, alvászavarokat, szorongást, teljesítményromlást előidézve). Főleg akkor, ha utána sincs módja a látottak megbeszélésére, az élmény feldolgozására, akár a szüleivel, akár egy pszichológussal.

Egy másik fontos tényező, amelyik szintén a kisiskolás korra jellemző: a gyerekek az egyes történéseket, így az erőszakos, agresszív vagy félelemkeltő eseményeket is önálló cselekményként kezelik és értik meg, nem képesek még az események láncolatának, az összefüggéseknek a megértésére. Az, hogy a rossz a végén elnyeri a büntetését, számukra tehát nem oldja fel a korábban keltett ijedelmet és más negatív érzéseket, hiszen a film végét is önálló egységként kezelik, ami nem kapcsolódik szervesen a látottakhoz.

A kiskamaszkor, azaz a 12-15 éves kor a gyermeki fejlődésben meghatározó jelentőségű. Ekkor alakul ki a formális műveleti (szimbolikus, elvonatkoztató) gondolkodásra való képesség, az előző korszakok konkrét gondolkodása helyett. Ez az erkölcsi belátás képességének, az autonóm erkölcs és az önálló világkép, értékrendszer kialakulásának időszaka. (Természetesen ennek üteme - személyiségjellemzőktől és szocializációs hatásoktól függően - egyénileg nagyon eltérő.) Itt már, a horror hatását tekintve, árnyaltabb a kép, és bele kell kalkulálni azt is, hogy 13 éves kortól, illetve a kamaszkortól a szülő már sokkal kevésbé tudja követni a gyerek tevékenységét, még kevésbé tud már rá olyan mértékben hatni, mint korábban. Sőt, a direkt tiltás már nem válik be, a tiltott dolog még vonzóbb is lesz. A kortársak hatása mint elsődleges referenciakeret már egyértelműen érvényesül, a divat és az utánzás hatása, a trendinek lenni motivációja elsöprő. Ekkor már a gyerekek néznek horrort, együtt vagy egyedül, titokban vagy nyíltan. (Sőt, nagy divat a kifejezetten tinédzsereknek készült tinihorror.) De nagy különbségek vannak abban, hogy azt hogyan tudják feldolgozni, illetve mennyi kárt okoz a személyiségfejlődésükben.

Ebben a korban is nagyon fontos az, hogy minél távolabb áll a cselekmény a realitástól, illetve minél inkább működhet a távolítás mint önvédő mechanizmus, annál kevésbé vált ki tartósan negatív érzelmeket. Ezért minél kevésbé „pszicho” a horror, annál kevésbé van esélye a negatív következményeknek. További szempont: minél kevésbé hasonlítson a történet valós élethelyzethez. Azaz, ha már horror, akkor inkább legyen klasszikusan ijesztgetős, mint lélektani horror. Az ijesztő figurákat vagy hanghatásokat, ha aktuálisan hatnak is, könnyebb távolítani vagy humorral kezelni. Az emberi gonoszság ábrázolása a leginkább traumatizáló, ennek feldolgozása feltételezi leginkább a személyiség érettségét. Éretlen vagy sérült személyiségnél még modellértékű is lehet.

A személyiség és a szocializáció szintje abból a szempontból meghatározó jelentőségű, hogy a filmek negatív (agresszív) modelljeinek hatása azoknál a fiataloknál valószínűsíthető, akik személyiségstruktúrájukból vagy szocializációs hátterükből fakadóan hajlanak az erőszakos magatartásra. A bizonytalan, befolyásolható, szorongó, kaotikus családi, érzelmi légkörben élő gyerekek is sokkal kiszolgáltatottabbak. A környezeti tényezők közül fontos az, hogy a fiatal egyedül nézi-e a horrort, vagy másokkal, van-e módja utána megbeszélni valakivel, barátokkal, szülővel.

Mit tehet a szülő?

Az biztos, hogy a tiltás sokszor nem vezet eredményre, de az sem fogja a gyereket eltántorítani a horrorfilmtől, ha arra hivatkozunk, hogy nem ettől lesz valaki bátor, nagyfiú, klassz csaj. Mert horrorfilmet nézni igenis menő. Ezzel együtt nagyon is sokat tehet a szülő is!

Először is fontos (lenne), hogy a gyerekek csak az életkoruknak megfelelő filmeket nézzék. Ebben segítenek a korhatáros jelek (karikák), amelyeket szakértők dolgoztak ki szigorú kritériumok alapján. Lehet rájuk hivatkozni is, mint nyomós érvre – ha a gyerek hallgat rá. Tudnunk kell azonban, hogy itt is igaz az, hogy még a legkörültekintőbb szülő sem tudja mindentől megvédeni a gyerekét. Főként nagyobb korában, amikor már kevésbé hallgat rá. Az, hogy a szülőnek direkt ráhatása lehessen arra, hogy a gyerek mit nézzen, viszonylag időben behatárolt. 12-13 éves kor után már egyre kevésbé van erre a szülőnek lehetősége.

Addig viszont nagyon fontos az, hogy a kisiskolás gyereket ne hagyjuk egyedül tévézni, videózni, internetezni. Amikor azonban 7-8 éves gyerekeknek saját tabletje, számítógépe vagy tévéje van a saját szobájában, illúzió azt hinni, hogy bármitől el lehet őt zárni. Nagyon fontos tehát az, hogy ezt elkerüljük: ne legyen tehát lehetősége a kisiskolás gyereknek egyedül filmezni. Nézhetünk még ijesztgetős filmeket is, de azt együtt tegyük, összebújva, bekuckózva, közösen izgulva, rémüldözve, a látottakat megbeszélve. (Persze, akkor sem darabolós, perverz vagy pszichohorrorokat nézzünk, megteszi egy farkasemberes vagy szörnyes film is, ha a film besorolása – életkori karikája - ezt megengedi.) Mindenképp kövessük, tudjunk róla, hogy a gyereket mi érdekli, mit néz. Ilyenkor, ha úgy látjuk, hogy szükség van rá, még megpróbálhatjuk az érdeklődést más irányba terelni. De csakis akkor, ha odafigyelünk, és ha jó a kapcsolatunk a csemetével.

Kamaszkorban már korlátozottabbak a lehetőségeink, de akkor sem szabad kétségbeesni. Mindenekelőtt: bízzunk saját magunkban, a saját nevelésünkben. Ha jól, biztonságos érzelmi légkörben, megfelelő értékrendre neveltük a gyerekünket, ha bízik és tud számítani a szüleire (azaz: jó a szülő-gyerek kapcsolati előtörténet), akkor egy-egy nem megfelelően kiválasztott, nem neki való, titokban nézett horrorfilm nem fogja őt sem traumatizálni, sem deviánssá tenni. Mert ilyen esetben oda fog menni a szülőhöz, vagy a szülő észre fogja venni az esetleges negatív jelet a gyereken, és viszonylag könnyen, egy-egy átbeszéléssel segíteni fog. Mint ahogy a klasszikus gyermekmesék (Grimm-mesék) is tele vannak erőszakkal és rémületes dolgokkal, mégsem hatnak a gyerek lelkére negatívan, hiszen biztonságos környezetben, szüleiktől vagy szüleik jelenlétében, meleg, intim légkörben hallgatják és izgulják végig, és az interaktivitás (megbeszélhetőség) révén lehetőségük van megfelelő feszültségfeloldásra.

A horror iránti kíváncsiság, úgy tűnik, tinédzserkori sajátosság (a műfaj legnagyobb rajongói mindig is a 20 éven aluli korosztályból kerül ki). Ebben szerepe van a lázadásnak, az újdonságkeresésnek, a szélsőségek iránti fogékonyságnak, a konvencionalitás tagadásának és még egy sor jellemzőnek, amelyek mind-mind életkori sajátosságok. De ha a fiatalnak nagyjából megfelelő úton haladt az érzelmi és személyiségfejlődése, akkor a kialakuló saját értékrendszere is nagyjából rendben lesz, tehát megtanulja ő maga helyre tenni a különböző filmeket és egyéb élményeket.

Tud-e a horrorfilm függőséggé válni?

Egyértelmű a válasz: igen. Erre mindenképp oda kell figyelni, már csak azért is, mert ez a korosztály egyéb függőségekre is hajlamos (internet-függőség, mobilfüggőség, Facebook-függőség, drogok). A horrorfilm függőséget kiváltó hatásának az élettani alapja az, hogy az izgalom, borzongás ugyanolyan idegi hormonokat szabadít fel (adrenalinlöketet, dopamin-felszabadulást hoz létre) az agyban, mint amilyenek a harcoló, aktív, inger- vagy élménykereső, az ún. jutalmazó (örömhozó) hatású tevékenységeknél, valamint amelyek a függőséget okozó ingerekkel való találkozás esetén szabadulnak fel. Az adrenalin hatására megváltozik a világ-, én- és testérzékelésünk, erősebbnek érezzük magunkat, tele leszünk energiával, felgyorsul a gondolkodásunk és lelassul az idő. Az adrenalinfüggők tudatosan keresik azokat a lehetőségeket, ahol újra és újra átélhetik ezt a felfokozott állapotot. A dopamin pedig az a hormon, ami a jutalmazó tevékenységek közben (szex, finom ételek, izgalmas játék, zenehallgatás, sportolás) felszabadul az agyban, és a feldobottság, extázis élményét adja. Ez a hormon adja a legtöbb függőség kémiai alapját.

Ha azt látjuk, hogy kamaszgyerekünk függővé vált, már nehezebb beavatkozni, a legjobb itt is – mint minden függőség esetén - a megelőzés lenne. Hogy mit tehetünk, ha a függőség már kialakult, arra ugyanaz vonatkozik, mint az egyéb függőségek kezelésénél. Érdemes utánagondolni, vajon milyen hiányt próbál ezzel a pótcselekvéssel betölteni, ezeket megpróbálni más módon biztosítani, a figyelmét óvatosan más érdeklődési kör, jutalomforrás felé fordítani. Szükség esetén szakemberhez fordulni.

Halloween

Nem közvetlenül, de azért a témához kapcsolódik valamennyire a halloweeni ijesztgetések divatja is. Ez a szokás manapság kezd nálunk megszilárdulni. Különböző a szülők attitűdje, reakciója ezzel kapcsolatban, sokan ártatlan játéknak látják, mások attól félnek, hogy a rémisztő jelmezek, a vicsorgó töklámpás rossz hatással lesznek a gyerekekre.

Tudjuk, hogy ahogyan gondolkodunk valamilyen jelenségről, az meghatározza az attitűdünket is vele kapcsolatban. Halloweenről és a hozzá kapcsolódó szokásokról többféleképp lehet gondolkodni. Eredetileg Halloween (vagy nálunk Mindenszentek ünnepe) mitológiai, illetve vallási ünnep volt - van tehát egy szimbolikus jelentésrendszere. De pusztán szokásként, hagyományként is lehet tekinteni rá. (Ugyanúgy, ahogy más ünnep esetében - pl. karácsony, húsvét – is: eredetileg ezek az ünnepek is valamilyen eseményhez kapcsolódtak és bizonyos szellemiséget hordoztak, de ettől függetlenül is ünnepeljük őket, a nem vallásos emberek is.)

Az ünnepek az ember életében pozitív szerepet töltenek be: lehetőséget a feltöltődésre, a mindennapok egyhangúságából való kiszakadásra, másokkal való együttlétre. Ilyen szempontból – bár sokan elüzletiesedett, külsőségekre építő, felkapott divatnak tekintik - a halloweeni szokásokat, kellékeket, a jelmezeket, tökkészítést, a bulit, de még a játékos ijesztgetést sem tartom kifogásolandónak, sőt. A csontvázjelmez pl. önmagában csak egy – még viccesnek is látható – jelmez, ha nem azonosítjuk azzal, amit szimbolizál: a halállal. Így itt is ugyanaz segít, mint a horrorfilm esetében: a távolítás, realitástudat és a humor.

Természetesen csak akkor lehet az ilyen szokásokat támogatni, ha örömmel és önként vesznek benne részt a gyerekek, és ha egyáltalán nincs benne kényszerítés, szándékos ijesztgetés, megfélemlítés vagy az agressziónak bármilyen formája. Mint mindenben, ebben is igaz az alapelv, hogy ha mi, szülők pozitívan kezeljük, akkor a gyerek is jól fogja érezni magát benne. Ha viszont idegenkedünk tőle, akkor nem érdemes forszírozni, hogy halloweeni jelmezt vegyünk vagy bulit rendezzünk. Később aztán a gyerekünk úgyis ki fogja alakítani a saját attitűdjét, a saját szokásait a saját kortársaival.