Válás nagyszülőkorban

Minden válás más, végeredményben ahány házasság, annyi féle válás. A válás okai, dinamikája sokszor kívülálló számára nem könnyen érthető, nem követhető, ezért állunk sokszor döbbenten addig „álompárnak” hitt emberpár válása előtt. A válások azon csoportját pedig, ahol hosszú, akár több évtizedes együttélés szakad meg, általában még sokkal kevésbé értjük meg, mint a „tipikusabb” válásokat: a fúl fiatalon elkövetett házasságok felbomlását, a jellegzetes életszakaszbeli krízisekhez kapcsolódóakat, az ominózus hetedik évben bekövetkezőeket, a harmadik megjelenéséhez köthetőeket. Ezeknek okai egyértelműbbnek tűnnek, míg az érettebb korhoz az ember már a megállapodást társítaná. Ha ennyi évig működött, akkor mi romlott el hirtelen? – kérdezik sokan. Természetesen ezek a házasságok sem egyik percről a másikra mentek tönkre, még ha a kívülállók nézőpontjából így is látszik. A válás sohasem előzmény nélküli, és legalább az egyik félben már régóta érlelődhetett a szándék. Az idősebb kori válások ezzel együtt sok szempontból sajátosak, számos egyéb problémát is felszínre vetnek. Ráadásul a statisztikák azt mutatják, egyre több ilyen, nagyszülő-korban bekövetkezett válásra kerül sor.

A nagyszülői szerepkör átalakulása

Az utóbbi 50 évben drasztikus változások történtek e téren is. Ma sokkal változatosabb a kép, mint korábban volt. Megváltoztak a nagymamasághoz tartozó igények és a lehetőségek is. A nagyszülőségnek volt egy hagyományos képe, ami a nagyszülőség tradicionális, evolúciós eredetű funkciójához kapcsolódott: ez pedig az utódok termékenységének növelése volt. (Szendi Gábor ír erről részletesen A nő élete című könyvében.) Az idősebb nők támogatták lányaikat a szaporodásban azzal, hogy segítettek élelmet gyűjteni, etették, gondozták, vigyáztak a kicsikre, nevelték őket. Ezzel nagyban növelték a gyermekek életben maradási esélyét, és lehetővé tették a fiatal nők számára, hogy gyakrabban szülhessenek. Az evolúciós jelentőségre bizonyíték a szülés utáni depresszió megjelenése is, amelynek egyik legfőbb kockázati tényezője a családi támogatottság, azon belül a nagyszülők támogatásának hiánya.

Mára a nagyszülőség hagyományos szerepe megváltozott, mindinkább háttérbe szorul. Az idősek családon belüli „hasznosítása” egyre korlátozottabb. Több oka van ennek, a következőkben ezeket veszem sorra.

1. Olyan társadalmi-demográfiai változások történtek, amelyek a hagyományos nagyszülőség lehetőségét beszűkítették. A többgenerációs családok a szűkös lakásviszonyok miatt megszűntek, a fiatalok általában igyekeznek minél előbb önállósulni. A tanulmányok, a munkahelyválasztás vagy a házasság nagy távolságot teremthet a nagyszülők és az újdonsült szülők között.

2. Az élettartam ugyan megnőtt, de egyrészt nálunk 10 évvel alacsonyabb, mint az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában, másrészt nagyon rossz az idősek egészségi állapota. Ez is a nagyszülői hathatós segítség ellen hat.

3. Általánosan megfigyelhető társadalmi tendencia az egyre későbbre halasztott gyermekszülés –a nagyszülők is egyre idősebbek lesznek ezáltal.

4. Egyre több a gyermektelen nő is.

5. A korábbi évszázadok egyeduralkodó, hagyományos családmodelltől eltérő, újfajta, különböző családtípusok, együttélési formák jöttek létre. Ezek korábban ismeretlen kérdéseket vetnek fel. Ezt a problematikát – mélysége, jelentősége miatt - külön pontban tárgyalom.

6. Egyre kevesebb család képes harmonikus gyerekkort nyújtani. Számos gyerek úgy nő fel, hogy felnőttként tele van ki nem beszélt sérelmekkel és rejtett haraggal, és nem kíván a nagyszülőkkel közelebbi kapcsolatba kerülni. Konfliktusok alakulnak ki a gyorsan változó nevelési elvek miatt is a generációk között.

7. Egyre kevesebb a nyugdíjas, mert egyre jobban felemelik a nyugdíjkorhatárt (a rohamosan elöregedő társadalmakban), továbbá a nyugdíjak elértéktelenedése miatt egyre több nyugdíjas keres nyugdíjkiegészítő elfoglaltságot. (Főként a volt szocialista országokban, ahol nem alakult ki az időskori öngondoskodás eszméje és intézményrendszere.)

8. Miután a nagyszülőség evolúciós jelentősége értelmét vesztette, megváltozott az időskor megítélése is. Míg régebben az öregség érték volt, ma inkább a szégyen, a leselejtezettség érzése társul hozzá. A felhalmozott tudás és tapasztalat egyre kevesebb foglalkozásban jár előnyökkel. Az idős ember munkaerő-piaci értéke rohamosan csökken, mert a tudás szélsebesen avul el, az idősebb lassabban tanul, nehezebben alkalmazkodik, kevésbé rugalmas. Különböző megoldásokat választanak az idősek erre a leselejtezettség-érzésre: néhányan igyekeznek kihasználni az újonnan támadt lehetőségeiket, a megnövekedett szabadidőt, a kevesebb felelősséget. Igyekeznek új célt találni (erre buzdítanak a magazinok is). Vannak, akik kedvteléseiknek élnek, utaznak, kirándulnak, aktív társadalmi életet élnek. De ez a kisebbség. Sokaknak életük értelmének elvesztésével jár az időskor. A modern társadalom nem tud mit kezdeni az öregekkel. Ennek köszönhető az a fiatalság-kultusz, ami minden korábbi mértéket felülmúlóan jelen van. Mindenki igyekszik minél fiatalabbnak kinézni, az öregedés testi-lelki jeleit minél inkább elleplezni. Megjelent a nagymamáknak az új, modern típusa.

Modern nagymamák

Az utóbbi évtizedekben sokat változott a nagymamakép. Vannak még fehér kontyos, sütő-főző, csakis a családjuknak élő nagymamák, de a mai ötven felettiek már ennél jóval változatosabb módon képzelik el életüket: egyre inkább megvan a saját életterük, és nem hasonlítanak a régi, bármikor előkapható nagymamákhoz. A modernség önmagában nem értékítélet, lehetnek pozitív és negatív aspektusai is. A pozitív forma: az emancipált nagyi. Ez olyan új típusa a nagymamának, aki még tanul, dolgozik, internetezik, jógázni vagy táncolni jár, megvalósítja régi álmait. Őket általában kedveljük, de csak addig, amíg nem esnek túlzásokba.

A fiatalság túlzott kergetése azonban negatív következményekhez vezet. Az öregségtől való félelem miatt sok ember – főként azok, akik szülőségre se voltak igazán alkalmasak – nem lelkesedik a nagyszülőségért, inkább szeretné kiélvezni hátralevő életét. Különösen a viszonylag fiatalok zárkóznak el a nagyszülői feladatok elől. Örülnek, hogy a gyerekeik felnőttek, és élvezik a szabadságukat, szabadon, gondtalanul akarnak élni az életük alkonyán. Elfáradtak a szülői szerepben. Hangsúlyosan törekednek a fiatalos külsőre és életformára, megsértődnek, ha nem tegezik őket vissza, szívesen veszik a „nem vagy öreg, olyan, mintha egyenlők lennénk” helyzetet. Sajnos sokszor azt sem veszik észre, ha közben megmosolyogják őket. Azért is tiltakoznak – sokszor tudat alatt, sokszor nyíltan vállalva - a nagyszülői szerep ellen, mert ez a szerep azt tudatosítja bennük, hogy túl vannak az életük felén.

Talán nem eléggé köztudott, de természetes folyamat az is, hogy amikor a szülőből nagymama lesz, megváltozik az anya-lánya kapcsolat is. Sok lányból igazán ekkor lesz érett, felnőtt nő, amely tényhez sok újdonsült nagymama nem mindig képes adekvátan alkalmazkodni, és továbbra is irányítani való gyereket lát benne. Veszteség lehet számára a saját reprodukciós képesség elvesztése is, amely sokak számára a nőiesség elvesztésével egyenértékű. Az unoka megszületésével fájdalmasan szembesülhet azzal, hogy valami visszavonhatatlanul, végérvényesen elveszett a számára. Ilyenkor fordul elő a „nagymama-irigység” jelensége (az irigység általában a menyére vonatkozik, de még nehezebben elfogadható olyankor, ha a saját lányára irányul).

Újfajta családtípusok, mozaikcsaládok és a nagyszülőség kérdése

A hagyományos családmodellhez képest a legfőbb különbség az, hogy az új formációkban a párok már nemcsak a közös gyerekeikkel élnek együtt, hanem különféle kapcsolatokból származó gyerekekkel, akiknek élete nemcsak az együtt élő párhoz, hanem a családon kívül élő szülőkhöz és nagyszülőkhöz is kötődik. A közvélemény azonban kevésbé tart lépést ezekkel a családforma-változásokkal. A fejekben még mindig a klasszikus családmodell él, ezért az emberek nem könnyen értik meg a nem szokványos formációkban élők nehézségeit. A nehézségek főként abból adódnak, hogy egyrészt tisztázatlanok a szerepelvárások az ilyen családokban élők számára, másrészt tisztázatlanok, nem egyértelműek a család határai sem. Ilyen esetekben az egész kapcsolatrendszer átalakul, újjászerveződik, mindez pedig megnehezíti és bonyolulttá teszi a nagyszülővel fenntartott kapcsolatokat is. Miután újfajta jelenségekről van szó, nincsenek alkalmazható társadalmi minták, ezért egyénileg (személyiségtől, a személyiség integritásától és érettségétől függően) kell kidolgozni a jó megoldásokat.

Hogyan viszonyuljon például a nagyszülő – főként az apai nagyszülő – az unokához, ha az a válás után az anyánál marad (főként ha az anya újabb párkapcsolatot létesít, újabb gyerekeket szül)? Hogyan viszonyuljon a „hozott” vagy „lízingelt” (a korábbi kapcsolatból származó) gyerekhez, akit – mondjuk – 16 éves korában ismer meg? Egyáltalán: ki számít nagyszülőnek, mit lehet elvárni a „mostoha-nagyszülőtől”? És mi történjen azután, hogy esetleg maga a nagyszülő is elválik, hogyan és milyen kapcsolatot tartson a nem vér szerinti unokával?

További jellegzetes problematika a nagymamák emelkedő száma. Van, akinek egy nagymamája van, van, akinek három. Ez a gyerekközösségekben, a gyerekek egymás közötti viszonyában, hierarchiájában is befolyásoló tényező lehet. A gyerekek egymás közötti megítélését pl. meghatározhatja, hogy valaki mennyi ajándékot kap, hányféle programra viszik. Egyenlőségtevés, különbségtétel, kivételezés kérdése – mind ide tartozó kérdés, aminek megoldása rengeteg türelmet, tapintatot, empátiát, érett konfliktuskezelő készséget igényel. Az elején szinte helyzetről helyzetre kell megoldásokat találni. Idővel azután, fokozatosan kialakulhat egy új egyensúly, ki lehet alakítani jó szokásokat, bevált mintákat.

Az egyszülős családoknál az okozhat konfliktusokat, hogy a megszokottnál sokkal nagyobb szerep és teher hárulhat a nagyszülőre, mint sokszor egyetlen elérhető segítségforrásra. Ez egészségtelen függő viszonyulást teremthet a felnőtt gyerek és a nagyszülő között, akadályozhatja az autonómiája kialakításában, megnehezítheti, hogy valódi felnőtt módjára önálló életet élhessen, önálló döntéseket hozhasson. Másik oldalról viszont a már idősödő, esetleg egészségi problémákkal küzdő nagyszülőre aránytalan, erejét meghaladóan nagy teher hárulhat. Az ilyen családban felnövő gyerek számára pedig az a helyzet állhat fent, hogy az egyik szülőmintáját a nagyszülő fogja helyettesíteni, akivel esetleg magának a szülőnek is megoldatlan konfliktusai vannak, és ez az egész leválatlansági, függőségi problematika a gyereken csattan.

Az időskori válás előidéző okai

A bevezetőben írtam, hogy korjelenségről van szó. Drasztikusan nő a válások száma általában is, ez átgyűrűzik az idősebb korra is. Minden társadalmi rétegben egyre gyakoribb, de rétegenként változó mértékben nő az időskori válások száma. Jellemzőbb a magasabb, iskolázottabb, vagyonosabb társadalmi rétegekben. Ugyanakkor kevésbé jellemző az alacsonyabb szocioökonómiai státuszú rétegekre, a hagyományosabb családszerkezetű családokban (ahol hagyományosabbak a nemi szerepek, a nő elfogadja az alárendeltebb szerepet, a férfi irányító szerepét), továbbá a vallásos pároknál.

Ha az előidéző okokat vizsgáljuk, azt tapasztaljuk, hogy a szakítás leginkább az „üres fészek szindrómával” van összefüggésben. Üres fészek szindrómának nevezik azt a jelenséget, amikor a gyerekek kirepülése után a házaspár azt veszi észre, hogy házasságukat csak a gyerek felnevelése tartotta össze, ennek lezárulta után egymás felé már nagyon kevés a kötődésük, elhidegültek egymástól. Ez az időszak gyakran egybeesik a köznyelvben „kapuzárási pániknak” nevezett jelenséggel is. Az életközép táján sok ember életében kerül sor számvetésre. Az időskor fenyegető közeledtével úgy érzik, itt az utolsó alkalom, hogy bebizonyítsák, képesek még hódítani, és egyben ez az utolsó esély egy boldogabb élet megteremtésére. Sok időskori válás akkor robban, amikor kiderül, hogy unoka lesz, illetve az unoka még kisbaba-korú. Ennek oka a már előbb említett lélektani változás: a nagyszülővé válás krízist okozhat, mert szembesít az öregedéssel. Beindíthatja a kapuzárási pánikot, főként a férfiaknál, de a nőknél is. Fontos a minta szerepe is. A pár egyre több válást lát maga körül, esetleg a saját gyerekeik válását is megélik. Talán hosszú éveken keresztül szenvedtek a házasságban, de nyeltek, nem akartak felborogatni mindent. Egy közvetlen környezetben tapasztalt válás híre azonban felrobbanthatja az addig „altatott” bombát. Sokszor ez, máskor viszont más, akár apróságnak tűnő dolog is jelentheti azt a bizonyos utolsó cseppet a pohárban.

Hogyan viselkedjünk a válófélben lévő nagyszülőkkel?

Bár érzelmileg számunkra nagyon megterhelő lehet, mégis elsősorban azt tartsuk szem előtt, hogy ami a szüleink között történik, az ő életük, ő döntésük, miközben mi már a magunk felnőtt életét éljük. Nem szabad elveszíteni az arányérzéket, és abba a csapdába esni, hogy túlzottan bevonódjunk. Sokan a ló túloldalára esnek át azzal, hogy úgy gondolják, hogy gyerekként a szüleik viselték a felelősséget az ő életük felett, most ez megfordul azzal, hogy ők vannak bajban. Nem kell a szüleink felett gyámkodnunk. Természetesen az érzelmi támogatás, empatikus hozzáállás nagyon fontos. Tanácsot is adhatunk, de csak akkor, ha kérik. Beszélgessünk sokat, hallgassuk meg őket, de ez ne menjen a saját családi életünk terhére. Nagyon fontos ilyenkor a párunk megértő támogatása.

Tipikus probléma, hogy sokszor mindketten a mi állásfoglalásunkat várják – természetesen az ő oldalukon. Ettől – szélsőséges esetektől eltekintve - tapintatosan, de következetesen el kell zárkóznunk. Az az ő életük, ez meg a miénk. A leválás azt is jelenti, hogy a származási családunk ugyan fontos, érzelmileg, de a mindennapok szintjén az új családunkra fókuszálunk. Nem szabad hagyni, hogy megforduljanak a szerepek. Mi továbbra is a szüleink gyerekei vagyunk, ne mi adjuk nekik tanácsot, ne vegyük át felettük a szülőséget. Ez nagyon megterhelő lenne főként ebben az életszakaszban, amikor magunk is szülővé kell hogy váljunk, ami éppen eléggé nehéz feladat. Ha tanácsot adunk, az elsősorban a válás mikéntjére vonatkozzon: igyekezzünk a kulturált, emberi módon történő válás és a mielőbbi megbékélés felé terelni őket.

Gyakori kérdés az is, hogy hogyan alakítandó át a kapcsolatrendszer olyan esetben, amikor a korábban elvált szülők már kialakítottak egy találkozási módot a felnőtt gyerekeikkel, de az unoka megérkezése ezt felborítja. Ez is egyéni megoldásokat igényel. Ha a válás kulturált, az együttműködés és a kommunikáció nem szakadt meg az elvált felek között, az unoka érkezésének nem kell a korábban kialakult szokásokat felborítania. Ha viszont nem úgy történt, akkor az unoka megérkezése, a találkozások megszervezése tovább nehezítheti az addigi helyzetet. Ilyenkor fontos, hogy ne a gyermeken, ne a fiatal családon csapódjon le az elvált szülők közötti konfliktus. Erre vigyázzon a fiatal pár, egyébként pedig – ha lehet – bízzák a nagyszülőkre az új szokások kialakítását.

Ha az újonnan elvált, konfliktusos viszonyban levő nagyszülők együttes jelenléte, látogatása feszült légkört okoz, akkor egy ideig kerülni kell az együttes jelenlétet. A legtöbb gyerek minden további nélkül kibékül azzal, ha külön-külön találkozik a nagyszüleivel. Egy idő után – a feszültség lecsengésével - aztán lehet újraszervezni a találkozásokat, akár együtt is. Sokkal rosszabbul viseli a gyerek, ha az egyik nagyszülő átmenetileg – vagy esetleg végleg – eltűnik az életéből a válás után, vagy tartósan hiányolnia kell a másik nagyszülőt a családi eseményeken. Ahogy a szülőség is egy életre szól, a nagyszülőség is. Az elvált nagyszülő a gyerek szemében ugyanúgy nagyszülő marad. A kapcsolati konfliktust nem szabad belevinni a családi szerepekbe, távol kell tartani az unokától.

Gyakori sérelem az is, hogy a nagyszülők nem segítenek az unoka körüli teendőkben, mert a válás, saját problémáik lekötik őket – sőt, inkább ők várnak lelki támaszt a gyereküktől. A tapintat, türelem ilyenkor sokat számít. Méltányolni kell, hogy a nagyszülőknek is megvannak a maguk problémái. A nagyszülő nem a miénk, nem házicseléd, saját élete van. Nem jó persze, ha ez az elzárkózás évekig tart. Ha így van, ott más probléma is van a szülő – felnőtt gyerek kapcsolatban. Méghozzá többnyire az, hogy a nagyszülő valami miatt nem fogadja el a nagyszülő-szerepet, és jó alibi számára a lelki problémákra való hivatkozás. Ez személyiségfejlődésbeli elakadást jelent, azt, hogy a természetes életciklus-váltáshoz nem tud alkalmazkodni.

További nehézséget jelenthet, ha új pár lép be valamelyik nagyszülő életébe. A már felnőtt gyerek nehezen élheti meg ezt érzelmileg, de méltányolni kell a szülők döntését és elfogadni, hogy ők is a boldogságra törekednek. Nagy vétek lenne egy ilyen döntés miatt kizárni az életünkből a szülőt, vagy az unoka életéből a nagyszülőt. Kérdésként vetődhet fel, hogy a nagyszülő új kapcsolatát hogyan engedjük be a család életébe, mit mondjunk az egészről a gyereknek. Ilyenkor sincsenek általános szabályok, egyéni megoldásokat kell kidolgozni. Manapság már nem tabu az idősebb kori szerelmi élet. Persze, a gyerek életkorának megfelelően beszéljünk erről! Ha természetesen kezeljük a helyzetet, nem csinálunk túl nagy ügyet belőle, nem lesz semmi probléma. A gyerek rugalmas, könnyen alkalmazkodó. Sokszor nekünk sokkal nagyobb problémát jelent az ilyen szituáció, a gyerek simán túllendül a dolgon, elfogadja az új helyzetet, az új szereplőt az életében. Sőt, az „új bácsi” (néni) akár barát is lehet.