Csodavárás 2. A halálra éheztetett agárdi kisfiú esete. Korunk mitológiái, fényevés, parapszichológia, ezotéria

Korábban írtam egy blogbejegyzést arról, hogy az emberek egy része azonnali megoldást, „csodát” vár a pszichológustól, anélkül, hogy ő maga aktívan tenne valamit a saját érdekében. Az okot egyfajta mágikus gondolkodásra vezettem vissza, ami az ember kultúrtörténete során a kezdetektől jelen van. Csakhogy most, a tudományos gondolkodás korában ez a beállítódás már más szerepet tölt be, mint amikor az őskori ember – vagy akár a jelenkori természeti népek - mindennapjait áthatotta a mágia. Az önmagukban bizonytalan, magukat tehetetlennek, kiszolgáltatottnak megélő, másra hagyatkozó emberek pszichés szükséglete ez.
Ezzel kapcsolatban újra felidéződött bennem az áprilisban nagy port felverő eset, ami egy jómódú agárdi családban történt: az alig másfél éves kisfiú gyakorlatilag éhen halt. Arról, hogy a szülők miért nem táplálták őt megfelelően, több hír is szárnyra kelt, egyesek biztosan tudni vélték, hogy a házaspár csupán fénnyel kívánta táplálni a kisfiút, mások egyszerű szülői hanyagságról beszéltek. A rendőrség csupán annyit közölt, hogy a különös kegyetlenséggel elkövetett emberöléssel gyanúsított szülőket előzetes letartóztatásba helyezték. A család ügyvédje azóta cáfolta a fényevés tényét: állította, hogy szülők csupán vegyszermentes tápanyagokkal igyekeztek kiegészíteni az anyatejes táplálást, és végig igénybe vették alternatív szakemberek segítségét is. Az mindenesetre kiderült, hogy a szülők meglehetősen furcsa elveket vallanak: az anya otthon szült, nem kért a gyermekorvosi látogatásokból sem, a védőnőt be sem engedte a kerítéssel védett luxusotthonba, a gyermek anyakönyvezésébe is csak nehezen egyezett bele, és szinte sohasem mozdult ki a magas falak közül – a szomszédok alig látták őket. Az anya nem értette, miért vonják felelősségre, hiszen állítása szerint ő mindent megtett, megfelelően gondoskodott a kisfiúról.
Hogy igazából mi történt, mi motiválta a szülőket, azóta sem lehet tudni, csak találgatni lehet. Részletes elmeorvosi és pszichológiai vizsgálat kellene ahhoz, hogy a szülők személyiségstruktúráját, érzelmi világát és indítékait lássuk. Az eset – érthető módon – rengeteg embert megindított, megdöbbentett. Sok-sok vélemény és minősítés született a tragédia kipattanása óta. Az elmebetegtől a fanatikuson át a kegyetlen és érzéketlen gyermekgyilkosig sokféle értékelés elhangzott, vérmérséklettől függően. Pszichológus szemmel azonban meg kell próbálni az indulatoktól leválasztva értelmezni az esetet, illetve a jelenséget, hiszen már nem egy hasonló eset történt korábban is. Hogy mi vezette az anyát? Több lehetséges magyarázat is lehet, ezek közül talán egy mégis kizárható: mégpedig az, hogy készakarva, ártó szándékkal kergette volna a halálba a gyermekét. Én inkább abban hiszek, hogy ez az anya a maga módján mélyen hitte, hogy így tesz a legjobbat. Hogy ez a belső meggyőződés fanatikus hit volt-e, vagy pedig az a fajta vak, irreális, illuzórikus optimizmus, mint amit az az ember tanúsít a jövőjével kapcsolatban, aki megingathatatlanul meg van győződve a saját igazáról – nem tudhatjuk.
Az eset – illetve jelenség – azonban az okok keresésén túl más kérdéseket is felvet, és talán ez az, amin inkább érdemes elgondolkozni. Miután ez már a többedik széles körű felháborodást kiváltó, nyilvánosságot kapott eset volt, amelyben egy hiten alapuló alternatív kezelési kísérlet tragédiához vezetett, bennem felvetődött-felvetődik a kérdés: mi az a pszichés szükséglet, amely embereket oda vezethet, hogy olyan dolgokban higgyenek, amely ellentmond a józan észnek, felülírja az egészséges realitásérzéket, életösztönt, anyai ösztönt?
Tapasztalható, hogy egyre többen bizalomvesztést élnek meg a hagyományos gyógymódokkal szemben, egyre többen fordulnak a keleti gyógymódok, az úgynevezett alternatív gyógyászat és a spiritualitás felé. Elutasítják az orvostudomány eredményeit és az orvosi kezelést, a kórházban szülést, a gyógyszereket, még a védőoltásokat is. Az okok vélhetően társadalmi és világnézeti változásokkal is összefüggésbe hozhatók. Egyfajta szellemi vákuum alakult ki, a korábbi hitek, értékek, fogódzók elvesztek. Az a személy, aki önmagában nem találja a fogódzót, aki úgy érzi, belülről nem képes kontrollálni az események menetét, belső egyensúlyvesztést él meg. Az ilyen emberben a dolgok kiszámíthatatlanságának, bejósolhatatlanságának érzése alakulhat ki, valamint az a meggyőződés, hogy az események menetét külső tényezők, személyek irányítják, befolyásolják. Ezért aztán külső fogódzókat, külső kontrollt keres, amit bizonyos eszmékben vél megtalálni. Egyfajta megküzdés ez, amellyel a személy a belső, mindent átható szorongását és bizonytalanságát próbálja oldani. Ebből az attitűdből fejlődhet ki a bigott vallásosság, a fanatizmus, a szélsőséges spiritualitás, a szektákhoz csapódás mellett a próba-szerencse dolgokhoz való kóros kötődés is (különböző játék-szenvedélyek esetén). A személy hite mindent magyarázó elvvé válik, a biztonság illúzióját adja számára, csakhogy ennek nagy ára van: a hit vagy valami rosszul értelmezett „tudomány” kapcsán beszűkült tudatállapotba kerül. Mesterségesen elzárja magát a félelmetes külvilágtól, egyfajta álomvilágot teremt, így védekezik a külső hatások ellen. Miután a környezet feedback-je eltűnik, ezáltal a realitáskontroll is elveszik, és a személy elhisz egy életveszélyes hazugságot. Aki pedig egy hazugságot elhisz, és valamiképp az önszuggesztió útján boldogságérzetet tapasztal, az ugyanezt a boldogságot a szeretteivel is meg akarja tapasztaltatni.
Joggal vetődik fel még egy kérdés ezekben az esetekben, főként ahol esetleg tragédiába torkollik az alternatív kezelési mód: ez pedig a környezet felelőssége. Az agárdi kisfiú ügyében is vizsgálták a gyermekorvos és a védőnő szerepét. Csakhogy tudjuk, hogy minden helyzetet nem lehet kivédeni! Mindenkinek megvan a lehetősége arra, hogy éljen vagy ne éljen a szociális segítség, intézményrendszer lehetőségével. Lehet a társadalmi felelősségre hivatkozni, de nem szabad elfelejtenünk, hogy ugyanakkor éppen mai társadalmunk az, amely nagy értéket tulajdonít az egyéni felelősségnek, a választás szabadságának, az individuális döntésnek.