A csodavárásról

Sokszor tapasztalom, hogy a pszichológushoz forduló kliensek egy része egyfajta „csodavárással” megy el a szakemberhez. Mintha azzal, hogy elment az első ülésre, a maga dolgát el is végezte volna. Úgy tűnik, mintha olyan kimondatlan elvárás lenne e mögött, hogy „itt vagyok, oldd meg az életem, ez a te dolgod, én az egésznek maximum csak passzív résztvevője szeretnék lenni”. Az ilyen kliens úgy gondolja, hogy a pszichológus vagy pszichiáter majd ettől kezdve hatékonyabb sínre állítja az ő életét, és ami elromlott, majd varázsütésre megjavul. Ez ugyanaz a mágikus gondolkodás, amely különféle jósokhoz, látókhoz, auragyógyítókhoz és mindenféle megmondó emberekhez vezeti az önmagukban bizonytalan, másra hagyatkozó embereket, vagy az, amelyik úgy véli, hogy elég passzívan imádkozni vagy elzarándokolni egy szent helyre, és a problémák, bajok, betegségek önmaguktól elmúlnak, megoldódnak.
Az emberek egy része úgy megy a pszichológushoz, mintha orvoshoz menne. A medikális szemléletben szocializálódott ember azt várja a pszichológustól is, amit a doktortól: hogy majd megvizsgálja, elküldi őt további vizsgálatokra, leleteket gyűjt be, értékel ki, végül felállítja a diagnózist, majd közli a gyógymódot: gyógyszerek, műtét, külsődleges beavatkozás. Mindez nem igényli a beteg aktív közreműködését. Nem kell csinálnia semmit. Csak várnia, reménykednie, nagyjából betartania az utasításokat, és „kidekkolnia” a gyógyulást. Ezt szoktuk meg.
Csakhogy a lelki gyógyulásban a dolog egészen másképp működik. A pszichológia nem pirulákat oszt. Abban tud segíteni, hogy az eltévedt ember rátaláljon a saját maga útjára. A terápiás munka a szó szoros értelmében „meló”, abban mindenkinek bele kell tennie magát. Kőkeményen. A sült galamb itt sem repül a szánkba. Sok olyan kliens van, aki már számos pszichológust „fogyasztott el”, de még mindig ugyanott toporog. És nem biztos, hogy a szakember(ek) alkalmatlanságát jelzi ez. Az emberrel általában nem csak úgy történnek a dolgok, felnőttként a saját életünk alakulásáért elsősorban mi vagyunk a felelősek. Minden helyzetből lehet kiutat találni, de ehhez nyitottság kell, változni és változtatni tudás, valamint a belátás és az önreflexió képessége. A panaszkodás, másra mutogatás nem elég. Túl kényelmesek vagyunk, passzívan ráhagyatkozunk a szakemberre. Univerzális gyógymódok, terápiás beavatkozások, „receptek” nem léteznek, csak olyanok, amelyek a saját személyiségünkkel összhangban vannak. Ha nincs meg az összhang, a javasolt megoldás hiába működött számos más ember esetében, nálunk nem fog beválni.
Persze a pszichológus attól is pszichológus, hogy értse – és megértse – az elvárás mögött rejlő érzelmi dinamikát. Az elkeseredett ember elbizonytalanodottnak és tehetetlennek érzi magát. Pedig mindenkiben van belső erőforrás, még ha nehéz is azt adott esetben előbányászni. Ehhez kell a nyitottság, a változni-változtatni tudás készsége. És még egy fontos dolog: a bizalom. Bizalmat kell szavazni önmagunknak, fejlődőképességünknek, és persze bízni kell a választott szakemberben. A pszichológus csak így tud segíteni.