Feleség vagy inkább anyuka? A párkapcsolatban jelenlévő anyáskodás, szerepeltolódás

Sokan, sokat, sokszor beszélnek mostanság a nemi szerepek megváltozásáról, átrendeződéséről a párkapcsolatok terén. Többoldalúan lehet ezt a jelenséget megítélni. Míg egyfelől a merev, tradicionális szerepek, kötöttségek fellazulása, a férfidominancia megszűnése, a nők egyenrangúvá válása előremutató, pozitív jelenség, addig a változások szerepdefiniálatlanságokhoz, szereptévesztésekhez is vezetnek sokszor, így párkapcsolati zavarok forrásaivá is válhatnak. Míg a fejlődés és a rugalmasság mindig üdvözítő, a korábbi szokások és a hozzájuk tartozó ösztönös elvárások teljes felborulása, a "ló túloldalára való átesés" veszélyes lehet! Ez utóbbira példa az, amikor a partnerkapcsolatban a nő "anya"-szerepet vesz fel a vele élő férfi mellett.

Mi lehet e magatartás gyökere?

Legkorábbi társas élményeink elsősorban az édesanyánkhoz kapcsolódnak, és gyermekkorunk jó részében is az anya a legmeghatározóbb kapcsolatunk. A lányok számára ő adja a mintát a nemi szerep kialakításához, a fiúk az állandóan, magától értetődően jelen lévő támaszt, segítőt (vagy korlátozót), esetenként az ideális nőképet (vagy a "szeretőt") látják benne. A fiúk esetében az anya személyiségétől és a vele való kapcsolattól függ, hogy párválasztásnál a női szerepek, "funkciók" közül melyiket részesítik előnyben.

A lányok anyjuktól való elszakadása természetesebb folyamat, mint a fiúké, hiszen röviddel a leválás után ők is anyák lesznek, mintegy "kódolva" van bennük az anyaszerep. A fiúk, férfiak később érnek, később válnak le: sok férfi még felnőttként is inkább támaszt, azaz "anyát" keres magának a párkapcsolatban is. Így sok kapcsolatban a kölcsönös igények mentén alakul ki az a helyzet, hogy a feleség anyaszerepet (is) vállal a férje felett. Vigyázni kell azonban, nehogy ez a szerep túlhangsúlyozottá váljék, és szerep-eltolódás következzen be.

Mikor válik problémává az "anyáskodás" a párkapcsolatban?

Egyáltalán, biztos, hogy probléma ez? Minden párkapcsolatra igaz, hogy mindkét fél igényei együttesen alakítják ki a kapcsolat jellegét, a viselkedési mintákat, és mindaddig jól működik egy külső szemlélő szempontjából mégoly furcsának, érthetetlennek, elviselhetetlennek is tűnő párkapcsolat, amíg az mindkét fél érzelmi és mindenfajta igényének megfelel, amíg mindketten elégedettek vele. Hosszú évekig, akár életre szólóan is jól működhet tehát az ilyen kapcsolat!

Vannak tehát olyan férfiak, akik kifejezetten ezt a fajta párkapcsolatot igénylik. Ennek mélyén általában családi minták, gyerekkori élmények, emlékek, esetleg patológiák (sérülések, megfosztottságok) állnak. Nemcsak a férfiakra, hanem mindkét nemre jellemző lehet az éretlen, ún. kompenzatorikus párválasztási motiváció. Akkor beszélünk erről, amikor valaki a személyiségbeli, pszichoszexuális fejlődésében való lemaradását, a saját éretlen személyiségét, emocionalitását igyekszik kompenzálni a párválasztásával. Az ilyen férfi nem nemi parnert, társat, feleséget, sokkal inkább gondoskodó, őt ellátó, helyette döntő stb. anyát választ, mert így kevésbé kell szembesülnie a saját önállótlanságával, éretlenségével, és mondjuk ki nyíltan, férfiatlanságával. Sokszor fordul elő ez olyan családokban, ahol az anya nagyon domináns, nagyon erőteljes személyiség volt, az apa pedig vagy "papucs", vagy nagyon elfoglalt, ritkán látott, periferikus családi szerepet betöltő (esetleg nem is volt jelen a családban). Az ilyen fiúgyerek egyrészt készen kapja ezt a domináns női mintát, másrészt mindvégig az anya marad számára a legfontosabb kapcsolat. Ilyenkor alakul az ki, hogy a már felnőtt fiú még mindig az ?anya szoknyáján ül?, tőle nem képes elszakadni. Főként egy szem fiúgyereknél szokott ez előfordulni. De lehet az ok ezzel épp ellentétes is; ilyenkor a párválasztó férfi személyiségfejlődése épp azért marad töredékes, mert nem volt kompetens anyai minta. Ez esetben vagy a gondoskodás, törődés, gyengédség gyerekkori hiányát akarja bepótolni a partnerválasztással, vagy pedig annyira nem tanulta meg a felnőtt, autonóm férfi szerepét, hogy rá van utalva egy erős női kéz irányítására. (Van egy harmadik lehetőség is az ilyen párválasztási motiváció magyarázatára: lehet, hogy a férfi azért választ anyáskodó partnert, mert ilyen volt az első, meghatározó kapcsolata - egy nála jóval idősebb nővel általában.)

Bármi is a motiváció, a lényeg az, hogy ha a feleség igényei ezt kiegészítik, azaz ennek megfelelnek (hiszen tudjuk, hogy minden játszmát több résztvevő alakít, ketten játszanak tehát kiegészítő szerepeket!), akkor rendben van, működik a kapcsolat. A probléma ott kezdődik, ha a másik fél igényei ezzel nem egyeznek.

De mi lehet az anyáskodó nő motivációja, igénye? Vagy szintén gyerekkori minta játszik ebben szerepet, vagy az, hogy a lánygyerek korán került koraérett, felnőttes, gondoskodó szerepkörbe az anya elvesztése miatt a saját testvérei, vagy esetleg a saját apja mellett. (Ez utóbbi esetben azonban a fejlődési minta inkább a patológia tárgykörébe tartozik.) Vagy arról van szó tehát, hogy az anyáskodás mögött a női szerepet adó személy mintája áll, vagy épp ellenkezőleg: a feleség így akar kompenzálni, bepótolni. Az is lehet, hogy csak így tud érvényesülni a párkapcsolatban: úgy érzi, csak ezzel tudja megszerezni a férfi szeretetét vagy hűségét, mert mondjuk a nőiesség terén kevésbé jó az önértékelése, és ezt anyai gondoskodással igyekszik kompenzálni.

Az előző esetekben valamiféle patologikus fejlődés, hiányosság, elmaradás játszik szerepet, a két embert egymáshoz valamiféle kóros kapocs, szerepeltolódás köti, szinte egymásba kapaszkodnak kiegészítő érdekek mentén. De minden egészséges kapcsolatra is igaz az, hogy többfajta szerepet (szülő, társ, szerető, szülőtárs, intellektuális-szellemi partner, barát, szórakozópartner stb.) töltünk be egymás mellett! A normális, kívánatos, egészséges az, ha ezeket a szerepfajtákat rugalmasan tudjuk változtatni a helyzethez, a másik és a saját igényeinknek megfelelően, és nem válik dominánssá az egyik szerep sem. Időnként mindenki igényelheti, hogy támogassák, bátorítsák, anyáskodjanak (vagy apáskodjanak) felette!

Az is igaz, hogy vannak kulturálisan kialakult férfi-női szerepelvárások, nőies ill. férfias személyiségjegyek, amik éppen azért tudtak kulturálisan elfogadottak lenni, mert evolúciós jelentőségük volt egykor. A férfi az erő, dominancia, fizikai védelem, határozott magabiztosság, aktivitás, teljesítmény, önállóság megtestesítője - célja a fizikai védelem és az életkörülmények megteremtése. A nőt pedig a gyengédség, gondoskodás, érzelmesség, nagyobb szociabilitás (társas alkalmasság) jellemzi, feladata az érzelmi háttér megteremtése, a gyerekek fölnevelése, a család összetartása, végső soron a faj fenntartása. Ebbe a képbe pedig az önállótlan, gyerekként viselkedő férfi nem fér bele, ahogy a domináns, erős nő sem. Már csak ezért is érezhetjük természetellenesnek a szerepek túlzott felborulását, eltolódását.

Milyen jelei lehetnek a túlzott anyáskodásnak?

- Ha a feleség tesz meg a férje helyett olyan dolgokat, amelyek a férj feladatai lennének: pl. kikészíti a ruháját, helyette vásárol a saját ízlésének megfelelően, szinte a saját képére formálja a férj küllemét, ruházkodását, ízlését
- helyette vagy a megkérdezése nélkül dönt a család vagy pláne az ő személyes ügyeiben
- leszidja, megszégyeníti vagy kioktatja, különösen ha mások (a gyerekek is idetartoznak!) előtt,
- a szexuális kapcsolatukban is súlyponteltolódás jön létre (vagy a nő lesz túlzottan domináns, vagy pl. elszegényesedik a házasélet, ritkulnak az együttlétek, helyette inkább a főztjével, a túlhajtott házimunkával stb. igyekszik a női szerepét bizonyítani, erre helyeződik a hangsúly),
- nem kezeli kompetens, felnőtt emberként a férjét, ha szinte ugyanolyan gondoskodó attitűdöt vesz fel vele kapcsolatban, mint a gyerekei felett
- ő maga sem nőként tekint már saját magára.

Következmény: a gyerekként kezelt férfi előbb-utóbb beleun, belefárad a rákényszerített szerepbe: vagy fellázad (és esetleg "nőbb", nőiesebb nőt fog keresni, hiszen neki is szüksége van arra, hogy valaki őrá nézzen fel, férfiként tekintsen rá), vagy feleslegesnek fogja magát érezni, és mindenféle lelki problémái lesznek. De egy igazi nő sem vágyik hosszú távon az ilyen kapcsolatra: hiszen egy nőnek szüksége van arra, hogy felnézzen egy férfira. A saját szerelmét, a másik iránti tiszteletét bombázza le azáltal, hogy gyermekként kezeli a partnerét.

Mit lehet tenni, hogyan tudunk változtatni az ilyen esetekben?

- Az első lépés, hogy felismerjük a problémát, és a felismerés után tudatosan küzdjünk ellene, a kapcsolat megmentése érdekében! A felismerés döntő jelentőségű, hiszen csak az ellen tudunk küzdeni, aminek probléma-volta tudatosodott. Ha úgy teszünk, mintha minden rendben lenne, akkor csak aláássuk a kapcsolatot, amely törvényszerűen tönkre fog menni, és nem fogjuk érteni, miért.

- A következő fontos lépés mindenki számára az önmagába tekintés, az önismeret. Gondoljuk át, hogy mire van igazán szükségünk egy párkapcsolatban, és azt az adott kapcsolatunktól megkapjuk-e. Fontos, hogy értsük meg a saját motivációnkat, gondolkozzunk el, hogy miért is van szükségünk az anyáskodó szerepre. Lehet, hogy így nagyobb biztonságban érezzük magunkat? Vagy a saját perfekcionizmusunkból nem tudunk alább adni? Vagy így érezzük magunkat nélkülözhetetlennek, erősnek? Esetleg a saját kisebbrendűségi érzéseinket (pl. nőként) kompenzáljuk? Vagy egy előző, kudarcos kapcsolatunkat akarjuk jóvátenni ezzel? Vagy a gyerekkori mintát utánozzuk? Önismeret kell tehát minden változtatáshoz!

- Ezután üljünk le beszélni a társunkkal, hogy neki mire van szüksége. Próbáljuk meg összehangolni az igényeket. Ismerjük be, hogy minden helyzetet ketten teremtünk, ne hibáztassuk folyton őt, ne akarjunk folyton bűntudatot kelteni benne.

- Változtassunk attitűdünkön, szokásainkon, még a hangnemünkön is. Ne csináljunk meg semmit a párunk helyett. (Pl. ne szedjük össze a széthajigált ruháit, ne fizessük be helyette a parkolási büntetéseit, ne öltöztessük, és ne hívjunk szerelőt minden csip-csup ügyre, hagyjuk, hogy ő érvényesüljön az otthoni javításokban. Ne szidjuk, ne fenyegessük, mint egy gyereket.

- Áldozzunk egyszer a másik kedvére is. Felejtsük el, hogy mindig nekünk kell győznünk, vagy a miénk kell hogy legyen az utolsó szó. Ne akarjunk mindig mi irányítani, hagyjuk, hogy egy kicsit más irányítson minket. Megtérül legközelebb!

- Lazítsunk, ne akarjunk tökéletesek lenni, törekedjünk inkább arra, hogy kellemes legyen az együttlét velünk, szórakoztatóbbak, derűsebbek, láthatóan boldogabbak legyünk. Hagyjunk fel az áldozatszereppel, a túlhajszolt háztartási alkalmazott, tökéletes háziasszony vagy anya-szereppel!

- Nézzük meg, hogy a változás megy-e önerőből, ha nem, akkor kérjünk segítséget. Egyébként érdekes, de működő effektus, hogy már a változtatás szándékának megfogalmazása is pozitív változásokat indíthat be! Sokan szkeptikusan állnak a változáshoz, és úgy gondolják, hogy egy olyan kapcsolaton, amelyben évekig így éltek a partnerek, már nem nagyon lehet változtatni. Ez nem így van. Minden kapcsolat megváltoztatható, megújítható, bár tény, hogy minél inkább rögzültek az attitűdök, viselkedésmódok, annál nehezebb a változtatás, már a felismerés, rálátás is. De sosem késő! Lehet önerőből is változni-változtatni, de különösen ha már nagyon meggyökeresedett helyzetről van szó, érdemes igénybe venni szakember segítségét. Hasznos lehet az egyéni terápia is, de még előremutatóbb, ha mindkét fél felvállalja a változtatás igényét. Ilyenkor lehet pár- vagy családterápiát igénybe venni, ami fontos előrelépésekhez vezethet, akár a kapcsolat teljes megújításához is!